Az előző "regisztráció" nevű bejegyzésem folytatom is.Pár hét beszélgetés után végre eljöhetett a nap, mikor találkozhattunk. Szerencsére úgy alakult, hogy a szüleim éppen elutaztak egy napra Győrbe. Ezen a napon elhatároztam lépek.

2007. július 12. volt, egy csütörtöki reggel, már 6 órakor összeszedtem magam, és bringára pattanva, rohantam is a vonat állomáshoz!

Annyira boldog voltam végre láthatom őt! Teljesen elöntött az a borzongás... az a melegség, meg minden, ami ilyenkor van ,annyira sokat gondoltam rá, a bringázás közben is, is nagy nehezen kiértem az állomásra! Nagyon fáztam, tudni illik reggel azért hűvös van ám, s egy szál ingbe nem igen fogom magam jól érezni az biztos, de majd verődik az idő.

Nézelődtem a környéken s vártam hosszasan a vonatra, figyelgettem a még velem várakozó embereket, s láttam páran nem is várnak tovább, s elkullogtak. Lassan nemsokára csak én maradtam, kongott az egész peron magányosan, egy öreg nénikét kérdeztem meg, aki mondta, hogy „fiam erre a vonatra hiába vársz ám, majd jön 10 óra felé a másik.”

…”Falunk”, ami épphogy megkapta a város elnevezést eléggé forgalmatlan volt, és hát ezek után felment bennem a pumpa úgy, hogy mintha direkt így lenne, nem igaz hogy nem tudok Berényig eljutni! Idegesen összeszorult a gyomrom, s órámat nézve láttam még csak 7:15 van!
Felidegesítettem magam, s kicsit el is kezdtem sírni, s egy SMS -t írtam, hogy nem adom fel, akkor is ott leszek!

Felhergeltem magam annyira, hogy rohantam a bringához, gondoltam gyorsan le is tekerek a buszmegállóhoz vissza a 100 Ft. - bt. üzletéhez. Azonban mint mindig az úton is ekkor üt be a krach, a reggel még nedves járdán megcsúszva, akkorát tanyáltam, hogy eszembe jutott vajon meg kell-e számolnom a fogaimat, megvan-e mind egytől-egyig, mert nem csodálnám, ha hiányoznának.

Szerencsére vastagabb farmer volt rajtam, így nem okozott nagy sérülést úgy láttam... Azonban elég jó ereje lehetett, mert a farmer a térdénél kiszakadt rendesen. Így a szakadt farmerom miatt ám nem azonnal a megállóba mentem, hanem előbb haza vettem az utat átöltözni. A seb nem volt valami szép a térdem alatt. Nem volt valami nagy kunszt, de csuda vigye el, baromira vérzett, tizedannyira, mint amennyire fájt. Sokkolt a látvány, most mit tegyek? S jelenleg nem is találtam semmi kötést, felmérgeltem magam, hogy a lakásba sosincs semmi, és fogtam magam a kocsi kulccsal kimentem a garázsba, kihalásztam az autóból az elsősegélydobozt, s a benne található fejlettebb felszereléssel elláttam magam, gézzel bekötöttem, stb. ami kellett. Vettem egy vastagabb felsőt, és nyomban összekapva magam bringa nélkül kifutottam a buszmegállóhoz, nem érdekelt már mennyire fáj, bicegni nincs idő, kapkodni kell a két szem szilvámat. Hajtott az akaratvágy vágytam rá, hogy végre láthassam!

Várakoztam hosszasan, s már fáztam az idegességtől, de belebeszéltem magamba, ez a te napod, nem másoké, ideje hogy te érezd jól magad! Telefonomon hívtam Alexet, s mondtam neki egy kis gond volt, de már várok a buszra, s majd megyek, megcsörgetem, ha Szolnokon vagyok. Ha meg látom, elmesélem a sztorit!

Ugrott az eredeti tervem, teljesen be voltam rezelve, még buszon se utaztam soha egyedül Szolnokra, maximum a haverokkal, s most nem volt tervem mikor, hol, hogyan fogok én egyáltalán átszállni! Jött is a busz, s izgatottan szálltam fel, s vettem első jegyemet a Szolnok Ispán körútig, mert mivel a sofőr azt javasolta akkor jutok leggyorsabban a vasútállomáshoz, ha ott szállok le, és átsétálok majd valami 24/a körjárat megállójába!

Nem volt panaszom egy tíz perc alatt már úton is voltam, nem késett a járat, mint a vonatok szokás szerint. Fel is ültem a buszra, s az idegeim már tűkön voltak, nagyon rossz volt, nem is tudtam mi lesz egyáltalán. Szinte örökké valóságnak tűnt minden, de sikeresen beértem Szolnokra! Ott megcsörgettem Alexet és vissza is hívott, mondtam, hogy itt vagyok Szolnokon, nemsoká haladok a vonathoz. Ha odatalálok ebben a kavalkádban.

Soha nem tettem meg még ilyen hosszú utat, és fogalmam sem volt egyedül hogy teljesítem, pedig  ma már nem látom nagy ördöngösségnek! Kérdezgettem az utcán pár embert, akik segítőkésznek látszottak, s velük sikeresen fel is bírtam szállni a körjáratra. Szerencsémre a kedves „öreg nénik” mindig segítenek, s a buszmegállóban beszélgetőpartnereket is találtam magamnak. Hasonló kocka felfogásúak voltak, mint én, beszélgettünk számítógépről, és programokról.

A vasútállomásnál volt a végállomása a busznak, így gondoltam jobb is, biztos nem megyek tovább, nem maradok le. Be is értem ide, s már még boldogabb voltam, végre sikerült. Élőben látom Szolnok pályaudvarát, mekkora nagy, egy kis semmi hozzá képest a földvári, a maga 2 pár sínjével!

Éppen csörgött a telefonom, anyukám volt az, s fel is vettem s azt mondtam éppen bringázom, azért vannak autó hangok a háttérben. Már nem számított semmi, hány hazugság, mindent képes voltam kockára tenni, a családi életem biztonságát is, s azt is tudtam, hogy nem lesz egy jó világ, ha kiderül az igazság!

A váróteremben feszülten rohantam a pulthoz és vettem meg első jegyemet Jászberénybe! Innentől már sima út vezetett mindenhez! Oda is ballagtam a megfelelő vonathoz a földalatti aluljáró felé, s vagy 5 embert kérdeztem meg a biztonságért hogy tuti jó helyre szállok-e fel. Időben jól álltam, még csak 9 óra kezdett lenni. Felszálltam a vonatra, s feszültem üldögéltem, de mégis könnyebben, mint még nemrég az első megállóba, kikapcsoltam a mobilom ne zavarhassanak anyuék, mert akkor le fogok bukni, de így is gondoltam, lehet nem úszom meg, mert ez úgyis kiderül majd.

A vonat már hosszú ideje ment, s egy velem utazó középkorú nőt kérdeztem hová megy. Mondta ő is Jászberénynél száll majd le. Kövessem őt, látja, rajtam biztos először utazok így. Mondtam is igen ez így van. Három megálló volt még hátra, s nagyon izgatott voltam, fülledt nyári meleg volt már, a reggelhez képest, s belülről sem éreztem másképp.

Napokkal ezelőtt gondolkoztam rajta vajon mit fogok először szólni neki, de ma már minden szó elmaradt olyan izgatott voltam. Első fiú az életemben, első utazás, s első olyan srác ki mondása szerint - meg szeretne ismerni. Közbe egóm megszólalván mondogatta: „Ez igen, nincs nálam nagyobb arc, egyedül ennyit haladni előre! Csak így tovább!”

Konkrétan nem is vártam túl sokat ettől a találkozástól először, majd lesz, ahogy lesz. Viszont jó lenne, ha kölcsönös lenne a bizalom, és alakulna köztünk valami.

…Mikor már csak egy megálló volt a kezem-lábam remegett, s a szívem a torkomban éreztem dobbanni, nagyon zavarban fogom magam érezni tudtam, s ezt nem tudom majd úgy leplezni, mint szoktam máskor, ez más eset. Izgatott voltam vajon milyen lesz első látásra? Milyen ember is valójában, az interneten sajnos sok embert félreismerhet bárki, nem egy ilyet olvastam, nagyon résen próbálok lenni.

Hirtelen megszakadt az egész világ, borzongás futott rajtam végig, s el is felejtettem mit gondoltam az előbb, tanakodásomnak vége lett!

S eljött a pillanat mikor megpillantottam először a Jászberény feliratú vasúti táblát! Folyt rólam a víz a stressztől, az idegességtől, elmondhatatlanul vágytam rá, hogy most már találkozhatok vele, és meg fogom ismerni. A vonatról remegve szépen lassan szálltam le, s nézelődtem körbe, s reggel felvett melegítő fölsőmet fogtam a kezemben, óvatosan le ne ejtsem! De még nem láttam senkit, az épület felé sétálva, megpillantottam egy intő kezet, s akkor majdnem ott dermedtem le, ott van ő, s én sikeresen eljutottam ide. Mentem szép lassan a kezemben tartott felsővel, amit már levetettem, még egy szál ingben is melegem volt.

Hihetetlen volt, végre itt vagyok!

S nem ismertem félre, pont olyan helyes, mint a képeken, csak most élőben láthatom! Haladtam felé, s mikor odaértem köszönt is hogy "szia... hát ideértél..." Nekem bevallom totális gumó lett a torkomba, és halkan csak egy "... Hellót" tudtam benyögni. S egy mellette álló srác kezet fogott velem, mint ő az előbb, s be is mutatkozott, Alex egyik haverja személyében.

Ettől meg még nagyobb zavarba jöttem, a kaján vigyortól, amivel rám néztek mind a ketten... De én annyira le voltam gyökerezve hogy még a nevét se tudtam megjegyezni először, sőt még ha kérdezték volna a sajátomat, azt se tudtam volna.
Meg azt se hogy egyáltalán fiú vagyok vagy lány. Talán mindkettő voltam akkor!

Viccet félretéve...

Annyira új volt nekem ez a helyzet, csak néztem rá, (aztán rájuk) magamba gondoltam, s ekkor vezényszóra megszólalt Alex, hogy akkor ne álldogáljunk itt, hanem inkább induljunk is valamerre. Itt van Zsolti, nem messze lakik, közbe említette a nevét, így meg is jegyeztem utólag, mert nemrég még nem tudtam.

Oda is értünk, s út közben, mint a néma kuka olyan voltam... Szerencsére annyi volt a jó, hogy annyira nem volt hosszú táv, csak egy 50-60 méter a vasúttól. Egyszerűen nem ismertem magamra, az MSN -en annyit tudtam beszélni, de most itt nem megy, mi lesz velem, olyan égés, annyira be vagyok zavarodva.

Nyitotta a kaput, s be is mentünk rajta...
...Az előtérben leülve kezdtünk tőmondatokban beszélgetni, s megjegyzéseket váltani: mert mikor kérdeztek egyszerűen nem tudtam teljes mondatot összerakni. Nagyjából felvázoltam milyen komplikált is volt az út, és hosszú számomra. S ennyivel abban is maradtam, gondolkoztam miről beszéljünk egyáltalán, de nem volt semmi a fejembe. Ott ültünk hárman és semmi, totálisan leblokkoltam. Erre pár poén be is csúszott, ők maguk közt megjegyeztek pár amolyan "meleg" témájú célzást egymásra viccelődésből, s ekkor meg is jegyezte Alex, hogy nagyon csöndben vagyok, zavarban lehetek ám... S jót mosolyogtak, én meg irultam-pirultam ám, mint a déli gyümölcs.

Beszélgettünk még egy kicsit, s aztán a telefonommal ki is mentem, s anyumat csörgettem meg, hogy hívjanak fel, és magamnak készítettem egy alibit. Tudtam, hogy estére jönnek ám haza, de a biztonság kedvéért, ha nem érek először oda előttük, addigra akkor maradjon ez a megoldási terv: mondtam, hogy a Barátnőimmel elmegyek pizzázni, és lehet, nem leszek otthon addigra, mert este 7-re megyek.

S ezt megbeszélve, le is tettük, s én már sokkal megkönnyebbülten mentem vissza a lakásba. Nagy kő esett le ezzel is a szívemről. Közben az udvaron császkáló kiskutyán vigyorogtam, annyira aranyos volt, majd felbuktam benne… Habár, furcsa volt, hogy nem pont kettesben vagyunk, de később a helyzet alakult: mondta Alex, hogy menjünk át hozzájuk, és beszéljünk ott.

Nem is tudtam mit gondoljak, most meg csak 2-esben leszek vele, még ennyire se tudok majd megszólalni az biztos. 10 centis gumókkal a torkomban indultunk el oda ahol ő lakik... S még nem is tudtam mi várhat rám, mi lesz, vagy mit teszek, vagy hogyan lesz. Elérkezett ezen fejezet, ezen része is, nem volt nagyon sok kedvem leírni, de mivel életem nagy történetéhez ez is hozzátartozik, muszáj…:)

Mai napig, el-elgondolkodom rajta, vajon miért voltam ilyen naiv... Életem legnagyobb hibájának találom ezt a megismerkedést. Miért nem ismertem meg inkább egy becsületes, kedves, aranyos srácot, miért hiszek mindenkinek? Talán igaz kevés azok száma, akik tisztességesek, de biztos létezik olyan ember is attól, hogy még nem láttam soha.

Ő egyáltalán nem akart tartós kapcsolatot velem, ezt leszűrhettem volna csak az adatlapján lévő szövegből. Ez észrevehető talán az idézet célzásaiból is. Ma ezt átlátom, talán nem is tudatosan választotta ezt a szöveget pont oda, az emberekben van egy bizonyos belső érzés, ha nem is tud róla hasonló megnyilvánulásokat ösztönből tesz mindenki...

"Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes."

Azt hiszem sokszor jártam úgy, hogy melléálltam valakinek, s aztán cserbenhagyott mikor ő neki kellett volna segíteni, de igazából, ha tudtam volna előre, akkor is ezt tettem volna, nem tudok ennyire gerinctelen lenni. Én a mai napig keresem azt a valakit, aki igazán szeretni fog, s tényleg képes kitartani mellettem, akármilyen időkön megyek át.

 De nem merem, egyelőre az életem kötelezni bármerre is, hiszen amibe eddig belekezdtem az mind elveszett, csak álomcélokért küzdöttem. De milyen is lenne az élet álmok nélkül? Nem érne semmit, nem lennének célok, a magány egyedül, de nem is gondolok erre sokáig, mert ettől nagyon félek. Nem akarok egyedül lenni, de nem értem miért nem szeret senki. S nem őszinte velem, nem mond ki semmit! Pedig ezt várnám csak, olyan nehéz ez?

...Szépen lassan elérkeztünk hozzájuk.

Közben egy elég jót nevettünk is, mert mutatta, hogy a világos-zöld pólóján van egy folt, az úton mutatta a fát, hogy tuti onnan esett rá az a kis apró szemű gyümölcs, aztán az foghatta be. Hogy pusztuljon ki az a fa, általában mindig így jár, akármennyire is vigyáz.
....Egy panellakásban élt, családjával, vagyis nővérével, és az apjával.
Őket azonban nem ismertem meg, nem is találkoztam velük. Bevezetett szobájába, s a nagy csönd követett engem egy ideig. Bekapcsolta a számítógépet, és a csetre fellépett. „A jó öreg Gyalogló cset”, általában nagy hobbija, ahogy megfigyeltem, volt hogy sokat volt itt fenn beszélgetni, szinte fél napokat. Beléptünk a MÁS csetszobába, és elvoltunk egy jó ideig. Nekem közben két gondom is akadt, egy hogy nagyon éhes voltam, a másik meg hogy nem tudtam mit is szóljak. Csak átlagos hétköznapi dolgokról beszéltem, ha kijött valami a számon, pedig nem ezt terveztem!

Nem akartam nyavalyogni, de csak éhes voltam és szóltam neki, ő meg adta tippnek, hogy a közelben van egy kis bolt, nemsoká elsétálhatnánk egy kicsit oda, veszünk valami kaját, aztán megoldjuk. A gépet otthagyva összekaptuk magunkat, s el is mentünk a kisbolthoz, rövid válogatás után az alapélelmet megvéve, plusz két kakaós csigát, meg is volt vásárlásunk. Út közben, persze mit is mondjak bántott több dolog, s az is, hogy egy részben lódítottam neki. S mikor kezdtünk beérni a főbejáraton, kint elmondtam neki, hogy igazából a korom 14 év. Nézett rám a nagyra dülledt szemeivel, s meg se tudott először mukkanni. S meg is kérdezte, hogy most viccelek-e, vagy ez most biztos? Hát egy kicsit letörve mondtam, hogy igen ez így van… Ezután megbeszéltük röviden a témát, és szerencsére azt mondta, lehet csak az volt, amit hallani akartam: Nem zavarja a dolog, az az egy év nem számít már, mindegy neki. Egy kicsit meg is nyugodtam, s szerencsére hamar ejtődött a téma.

Megkajáltam a péksüteményt, s az egyiket hagytam is. Egy pohár vízzel kísérve, s már csillapodott éhségem. S végre tudtam inkább rá koncentrálni. Annyira aranyos volt, helyes srác, kicsit olyan butuska a beszéde, amolyan csajos, de amúgy bírtam benne. Illett hozzá. Egy kicsit bele is zúgtam így első látásra. S minden percet kihasználva őt méregettem szememmel. S egészen elkalandoztak gondolataim. Történt is egy változás, a gépezést abbahagyva, én a fotelban ültem, s ő az ágyon foglalt helyet, s beszélgettünk egy kicsit. Folyton csak őt néztem, meg az aranyos, s sugalló kis tekintetét, szinte elvesztem benne. Zöld szeme, meg a szőke haja… teljesen az esetem volt.

Meg zavarba jöttem néha a kaján vigyortól, s gondoltam ő is férfiból van, úgyis egy helyen jár a fejünk kereke odabent... Nem is tudtam miről beszélünk, piros lehettem zavaromban, mint a vadalma. S közelebb kerülve, nem is mertem nagyon kezdeményezni, s erre mondta, hogy "nem harapok én, nem ettem még meg senkit", s megcsókolt. S mint akit elvarázsoltak annyira eltűnődtem gondolataimban, szinte egy más világban voltam.

Annyira jó volt, első teljesen igazi csók (mely teljes elhatározásból történt), amit egy fiútól kapok, még lánnyal sem éltem meg ilyet. Csodálatos érzés volt, s a csók közben szépen lassan simogattuk egymást a ruhánkon át... S ingemet lassan gombolgatta ki... S felém helyezkedett, míg én hanyatt feküdtem s úgy csókolt és simogatott. Mintha gyenge áramütés ért volna mikor hozzámért teljesen leblokkoltam, annyira új volt nekem az érzés.

De nagyon élveztem, eszemben sem volt tiltakozni, s kicsit félve elkezdtem én is lassan simogatni. S kértem vegye le a pólóját. De nemet mondott rá, mivel a haja be volt zselézve, s nehogy elrontsa vele, s egy kicsit segítségül fentebb húzta. S úgy simogattam felsőtestét. - Kicsit bátortalanul, de mégis magamban azzal a nyugalommal, és félő szárnypróbálgatásokkal. Sikerült végre egy kicsit összemelegedni, s szinte el sem engedtem volna sose, olyan jó volt egy pillanatra átölelni, a szex mellett még ez az egyetlen dolog, amire mindig is nagyon vágyok. Amolyan kis "szeretethiányos" vagyok... szomjazom érte.

Gyengéden folytattuk a dolgokat, s a többi történt dolgot szerintem már elképzelte mindenki... Nem is fejtem ki bővebben. Szépen elvoltunk, s igaz mondta előtte, hogy a faterja, majd jön haza, de a nagy összemelegedésben kihűlt már ez a gondolat, és mit ad isten be is állított egy jó idő múlva. Nem estünk pánikba, határozottan visszaöltöztünk, s mintha semmi se történt volna visszaültünk a gép elé.

De nem nyitott be senki, csak elment az ajtó előtt, s ennyi volt a kis dráma. Már nem volt esély újrakezdeni, így le is tettünk róla. Én bennem meg kezdett a félelem megjelenni, hogy mi lesz, ha időben nem érek haza. Ezért inkább javasoltam, hogy indulok is, mivel már délután 4 óra elmúlt egy ideje. Nem akarok otthon lebukni. Kicsit szomorúan kisétáltunk a vasútállomásra, s vonatjegyet véve vártunk. Csönd volt, nem is tudtam mit szólni, szinte majdnem sírtam volna legbelül, hogy mennem kell.

S hallottam jön a vonat, s fel kellett szállni, nem tehettem mást. Elváltunk egymástól, elköszöntünk, megígértük látjuk még egymást... Annyira szerettem volna legbelül érezni még azt az érzést, nem érdekelt volna, ki mit szól, legszívesebben átöleltem volna, hogy álldogált ott, s megcsókoltam volna búcsúzásképp, de nem lehet ezt tudtam én is. Nem kockáztatom, hogy a hétköznapi várakozó emberek mit szólnak ehhez.

Meg szerintem ő sem pártolta volna.

Körülbelül 5 óra felé már el is indultam.

...A vonaton volt ám időm gondolkozni a történteken, egyrészt boldog voltam, meg egyrészt nagyon szomorú is, hogy haza kell jönnöm! S könnyes szemmel üldögéltem leghátul, magamban. Szolnokon sétálgattam, úgy gondoltam most az egyszer kihagyom, hogy helyi járaton üljek, s a Zagyva mentén néztem a sok boldog embert, akik mind üldögélnek, meg a gyerekeket hogy milyen felszabadultan játszanak.

Nemhogy én is kitörően boldog lennék, leültem az egyik padra, s elkezdtem mélázni. Talán sírtam volna, mert nem bírtam tovább, folyton arra gondoltam, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, sohasem lehetek egy fiúval olyan boldog, mint a normál emberek, hiszen mindenki csak megbélyegezne minket.

A buszhoz sétálva a kakaós csigát szorongatva, ami megmaradt elgondolkoztam egy hajléktalan idős férfi láttán. S rájöttem neki sem lehet az élete könnyű, én miért rinyálok mindig ezen, hogy nekem milyen nehéz. Nekem van családom, és remélem, hogy engem ettől szeretni fognak, nem dobnak el maguktól!

Hazaértem szép hosszú buszozás után, mit megtettem a vonatról leszállva, s sétáltam a jó meleg nyárban hazafelé. Az úton nem sok mindenkivel találkoztam, hisz hűsölt a falu apraja-nagyja, mivel még este hat körül meleg volt nagyon...

Hazaérve még beszéltem vele utoljára telefonon mikor találkozunk legközelebb. Nyitottam az ajtót, s megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy szüleim még nincsenek itthon, így nem is kellett volna a "délutáni pizzázás a csajokkal" kifogás keresése, rég hazaértem időben. Ennyit hazudni csak ezért, hogy egy kicsit boldog legyen az ember?

...Soha sem éri meg, csak néha látjuk úgy, nincs más út. Pedig van megoldás, megtanultam én már a leckét, többet nem lesz ennyire első senki. Majd ha lép, akkor lépek én is. Annyit áldoztam már.

"Az élet egy álom, álmodva éljük, de az álmokat sajnos nem éljük meg!"

...Lefürödtem, s fáradtan a hosszú nap után, elővettem a plédet, lehúztam a redőnyt, s aludtam egy jót, míg szüleim haza nem értek.

Napokig gondolkoztam rajta honnan eleveníthetném fel a múltat, és honnan játszhatnám ki a gondolatokat a fejemből, hogy igazán sok minden érdekeset írhassak. Talán ennek a nagy változásnak a legfőbb kiinduló pontja egyetlen egy dologtól indult el. Egy apró kis lépés tette mindezt valósággá. Az első csók megtörténte után (azzal a bizonyos fiúval) körülbelül 5 év kellett mire mertem ez ügyben lépni újra valamit. Persze nem vele, hiszen sose kerül szóba.

Persze nem mondom azt, hogy addig semmit sem tettem. Volt egy lány, aki tetszett nekem. S szintén osztálytársam volt. Érdekes dolog ez. Részben a fiúkat mustráltam főleg hetedik osztály körül. De abban az egy lányban mégis fogott valami. Persze nem alakult semmi. Elég kusza volt az egész.

Hogy kételyeimet eloszlassam, új irányt vettem. Akkor aznap eldöntöttem hosszas gondolkozás után, hogy regisztrálok a Gaylove- ra, ki akarom deríteni magamról, hogy vajon hol is állok. Ekkor a nyolcadik osztály első félévében voltam. Tudtam bent biztosan, hogy én a mássághoz erősebben tartozok, de gondoltam itt egy alkalom és megtudom! Elég felkapott lett ez az oldal mostanában, és sokaktól hallom a neten, meg sok oldalon van kint a reklámja, hogy mennyire egyszerű, és mennyit segíthet a melegek párkeresésében.

Régebben gyakran olvastam a TV2 TXT 811.-dik oldalán a meleg csetet, de valahogy soha sem vett rá a sors hogy oda írjak is valamit. Ekkor láttam a neten, hogy van ez az új oldal, és ráadásul ingyenes, és belevágtam.

És mielőtt még félreértené valaki nem azért lettem meleg, mert valakitől átvettem, vagy fiúval komoly kapcsolatom volt szexuálisan is értve...(!) ...És ebből kifolyólag emiatt maradtam „itt”, ez legbelül fejlődik ki igazán, és nem holmi mások erőltetése, vagy rábeszélése végett!

Én meg vagyok magammal elégedve, és én hittem, sőt még ma is így tartom, hogy boldog lehetek ekképp, és fittyet hánytam rá mit gondol más. Azelőtt, is mint mindig volt sok barátom, de észrevettem én, hogy a lányokkal, sokkal könnyebben barátkozom, mint fiúkkal.

A csajokkal eleinte fogva jobban megértettem magam, így fura volt ez nekem. "jó barátnők voltunk"- viccesen fogalmazva például az osztályomból is nagyon sok emberrel, imádtunk pletykázni, dumálni, egész nap benem állt a szánk, minden új zaftos dolog, divat, számítógép, mobiltelefonok, szerelmi ügyek, bénázások ismerkedéskor... átterjed mára már ez is. Hiszen a korral változunk. Minden, ami ide tartozik igazi csajos témák is, ami még a mai napig megvan párral. „Lányosabb” oldalam elővéve a felfogásomból is adódva elég nagy designer vagyok, és ezt tudja rólam mindenki, szeretek vásárolni, persze csak magam részére és abban a témában, ami engem igazán érdekel.

Vagyis ruha, cipő, meg a mobildivat a-z-ig, legújabb logók, hátterek, színek, minden hogy igazán friss legyek. Hiszen azt mondják nem igaz, de én ellentétét gondoltam annak, hogy a ruha igenis öltöztet! Lehet, hogy hülyén hangzik, de a rózsaszín, mint színárnyalat iránt nem érzek „taszítást” sőt tetszik is. Persze addig nem fejlődnék, hogy hasonló színű pólót vegyek fel, mint egyesek.

Volt pár nagyon jó fiú haverom is, velük jóban voltam, csak valahogy tartottam attól nehogy olyan helyzetbe kerüljek, hogy nem bírok ellenállni a kísértésnek... Kapásból megmondom a csajokon kívül pont a két legjobb haverom is bejött nekem.

Nemcsak szexuálisan értem, hanem maguk az egész énjük, minden formában, és én nem csak a kinézetet figyeltem bennük, felnéztem rájuk, s egyenrangú embereknek tekintettem mindenkit, s néha magamban jegyeztem meg: ez nincsen ám valahogy rendjén, hogy egy fiúra gondolva, azon jár az eszem milyen jól néz ki valójában, s őszintén bevallva akármilyen nehéz is megérteni tetszik nekem.

Sokszor megesett, hogy beszélgettünk egymással, és annyira elgondolkoztam, elmerengtem magamban, hogy aztán "Hahó, itt vagy?" mondat követte a beszélgetőpartnerem mondanivalóját. Egy kicsit ciki volt, de jó volt tudni nem gondolják mire tért el a fejemben a téma... Kerestem volna, az alkalmat mikor kerülhetek hozzájuk közelebb, s sokszor olyanom is volt nemegyszer hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, s el se engedtük volna egymást, szorítottam volna közelebb s hozzábújtam volna magamat aranyosan összehúzva. S talán egy igazán szeretetből való csókot adtam volna, de tudtam, erre nincs lehetőség, pedig sokszor tényleg azt gondoltam a tekintetéből, hogy igenis van benne valami olyan egyedi, amit rejteget, amikor rám néz.

Egyik barátomnak hasonló szép kék szeme volt, és úgy szerettem nézni a tekintetét, s gyakran zavarba is jöttem ám, féltem netán észreveszi, hogy őt stírölöm. Elvesztem a gondolatok közt, azok a szemek, annyira helyes volt, illett az arcához. De annyi alkalom lett volna neki ezt a kölcsönösséget, ha érzett volna valamit megmutatni:  - kezdeményezhetett volna ezernyi alkalommal- Így, ezt a közelben lappangó elhallgató illető érzését csak a magam illúziójának vetettem ki.

"A legelviselhetetlenebb sokszor az, ha ott ül melletted, s nem ölelheted át, s nem mondhatod ki, hogy mennyire szereted"

…Valahogy így szólt egy régi idézet, ami igen nagy hatással volt rám. S talán felfogtam annak, hogy emiatt úgy védekezik az agyam, hogy  beképzel dolgokat.

...Rossz érzés volt nagyon hogy most mi a helyzet, szerettem volna nekik elmondani, és nagyon szerettem volna velük komolyabban beszélni, ha ők nem is olyanok, mint én, legalább legyünk nagyon jó haverok, jobb egy olyan barát, aki mindent tud az emberről és minden gondod elmondhatod!

Ezért is döntöttem, hogy végre nem bújok meg a saját félelmemtől és nem vetem el, mint a múltkor a regisztrációt, és nem gondolom meg magam, most már pontot kell tenni az ügy végére és döntenem kell, mert nagyon nehéz lesz ez később számomra!

Megtörtént első lépésem, amitől bevallom nagyon féltem, pedig igazából nem kellett volna senki nem tudhatta meg még véletlenül sem, hisz névtelenül történt, és egy Nick volt csak, de annak is olyat választottam, amiről nem ismer meg senki. Nagyon furcsa érzés volt más hasonló embereket látni, s teljesen megkönnyebbültem, hogy végre tudom jól döntöttem, és én itt és most folytatni akarom, nincs többé álca! Belevágok az életbe! És én magam alakítom a sorsom!

A regisztráció után 3-4 hét elteltével, miután pár embert bejelöltem havernak, elkövettem életem első legnagyobb hibáját...

A keresőben szokás szerint a velem egy megyében élőket nézve, a közelben nem is olyan messze Jászberényben lakó helyes fiút láttam, aki 19 éves volt, és szó nélkül se e-mail semmi, bejelöltem.

Eltelt pár nap...Aztán Hotmail fiókomba lépve, megpillantottam van egy üzenetem azon az oldalon, és valahogy éreztem most biztos nem reklámot kaptam, és azonnal felléptem, és láttam ez a srác írt nekem. Írta, hogy kicsit meglepte a baráti felkérés így szó nélkül: - De helyesnek talál, és ír magáról, megismerhetnénk egymást.

Őt A.-nak hívták, be is "mutatkoztunk", habár már tudtuk egymás keresztnevét kikövetkeztettük a Nick névből! És én szinte teljesen évszakot váltottam annyira megörültem neki hogy valaki az életben figyelembe is vesz! Végül is nem is társat/barátot/hosszú távú kapcsit kerestem, először csak egy sima ismerkedésnek indult, magam sem tudtam, hogy van ez, elsősorban egy nagyon jó havert akartam, akiben megbízhatok, és elmondhatok bármit. Aztán persze lehet több is.

Egy napon belül válaszoltam is. És szinte új életem, amiről nem is gondoltam nagyot változik majd, 2007 május 11-edikén elkezdődött...

Jókedvem volt, és vártam a választ, szinte óránként felnéztem az oldalra. De még nem volt semmi. Később jött a válasz és én örömmel írtam, és kezdtem egyre jobban megismerni őt. Átestünk a szokásos témákon, kedvenc zene, film, szabadidő...stb. Napok teltek el, és aztán úgy döntöttünk MSN címet fogunk cserélni. Elküldtem neki, és fel is vettük egymást.

Bevallom először féltem is hogy mi lesz, ha írásban kell vele beszélnem, mit fogok szólni, végül is csak élőbb a dolog... nem olyan, mint egy levelet írni, amit előre megfogalmazok. Meg tartottam attól, hogy nem tán egy osztálytársam akar velem kitolni, és az a valaki, akivel ismerkedek csak egy csapda, hogy kiessen a szög a zsákból. Persze csak féltem én a dologtól, de hát félve be is léptem, persze először csak rejtve kapcsolódva mintha nem lennék fenn, aztán csak rávettem magam és írtam, nagyon izgatott voltam, mondhatni először beszéltem egy olyan sráccal, aki már mondjuk ki: biztosan tapasztaltabb, és sokkal könnyebben fogja fel a dolgokat.

El is mesélte, hogy náluk már terítéken van a dolog, és mindenki tudja róla az "igazat"... Ennek örültem is, és örültem, hogy lehet komolyan is gondolja, ha már ilyen részletekre is kitér ilyen hamar. Nyugodt szívvel aludtam, keltem, és rohantam rögtön a géphez hogy beszéljünk, tudni illik ő nagy csetes volt, és mindig elérhető szinte az állapota, és ha már gépezett az én kedvemért MSN - be is belépett!

Kezdtem egyre jobban megkedvelni már a 2,5 nap elteltével is, írásába "szerettem" bele először... Itt azért eltelt egy idő mire ide jutottam, de még nem nagyon ismertem.

Jól kibeszélgettük magunkat, és aztán álmos voltam, és elaludtam, elbúcsúztunk jó éjszakát kívántunk, és mentünk saját dolgunkra. De én egyáltalán nem tudtam ezek után nyugodtan aludni annyi minden kattogott a fejembe, örültem is meg nem is, magam sem tudtam mit tegyek. Boldog voltam, meg elkeseredett, nem tudtam dönteni.

Boldog voltam, mert megismertem valakit, aki lehet, hogy a jövőben közel is állhat hozzám, azonban elkeseredtem, és rossz érzésem volt attól, hogy vajon hogyan is fog ez megvalósulni, milyen árat kell nekem ehhez fizetni. Magam sem tudtam igazán mi a jó, és mi a rossz. De ha két ember szeretni fogja egymást, van rá lehetőség, hogy magamban a belső énem felfedhessem, s kimondjam, mit gondolok, akkor biztos nem tettem volna másképp, megtettem volna bármit egy „más” életért.

E fajta különféle bonyolult gondolatok cikáztak a fejembe egész éjszaka. És szörnyű bűntudatom volt mindig, ha szüleimre néztem, szörnyű volt, hogy nem mondhatom el, pedig legszívesebben átöleltem volna, és sírva, beszélve is alig, de kiöntöttem volna mindent magamból

 Utáltam magam, folyton az járt a fejemben, hogy rossz ember vagyok, mert hazudnom kell, rossz volt, s felfordult a gyomrom tőle, én se vagyok különb azoknál, akik ilyen emberek, akikre ráfogom, hogy rosszak? Nagyon megviselt. Akkor megfogadtam, hogy keresek minél hamarabbi alkalmat, hogy kimondhassam! Ekkor jelent meg első Coming-out vágyam is:) Mindez már 14 évesen megfordult a fejemben. Talán lelkileg koraérettebb voltam? Ez már nem derül ki…

Holnap újfent folytatom a történetet.

Kezdjünk bele! Elvagyok, mint a befőtt. Közben egy fontos lényeget felejtettem el. A blogomnak nem csak a szomorúságról és a mindennapos „mélydepi” minél átérezhetőbb leírásáról kell szólnia. Kicsit szabadabbnak, izgalmasabbnak kell lennie az átlagnál. Azt hiszem, akik olvasnak azoknak kikapcsolódás és megkönnyebbülés kell. Esetleg egy jó nevetés is:)

Életemhez hozzátartoznak az átlagos hétköznapokon kívül még a sokszor „szaftosabb” történetek is. Ez után a korszakalkotó kezdet után bejegyzéseimben már ezeket sem rejtem véka alá!:)

Ne rohanjunk előre, kezdjük az elején. Visszatérek a múltba. Hiszen annak ellenére, hogy holnap eljön a nap, mikor 17 leszek, mégis van mit emlegetnem. Nem a klasszikus „bezzeg az én időmben…” sztoriba fogok bele. Kitérek első és igazi élményeimre, s arra hogyan kerültem olyan közel ehhez a világhoz. Létezik-e olyan hogy valaki meleg lesz, vagy talán már így születünk, s egy pillanatban rádöbbenünk? Talán velem utóbbi történt.

Bár az olyan embereket mégiscsak erősen bírálom, akik azt állítják egy házasság, vagy több gyerek után, hogy -„Most ébredtem rá…meleg vagyok!”-. Inkább helyettesítem egy helytállóbb kifejezéssel: -„Most lettem elég bátor hogy melegként éljek!”- A kettő közt elég nagy a külömbség.

Hol is kezdődött? Körülbelül 4.-5. osztály körül, még teljesen átlagos fiúnak képzeltem magam, de egyszer történt valami. Volt egy nagyon jó barátom. Akit nagyon kedveltem. Elválaszthatatlan haverok voltunk, együtt hülyültünk, játszottunk, meg bringáztunk állandóan.

Egy hétvégén viszont számomra nagy fordulatot vett a világ. Magam sem tudom hogyan, de heccből feljött a téma a „szexről”. Persze igazából fogalmunk sem volt róla mi az. Csak a világból összeszedett kis tudatképekből alkottunk egy elképzelést. Én sem tudtam mi ez konkrétan, de mégis csak érdekelt:$

Mesélt nekem egy filmről, amiben bizonyos dolgokat látott. S totál rákattantunk a témára. Ekkor kezdett el foglalkoztatni engem is a dolog. Többet nagyon nem is került szóba a téma. Egy hétvégén átmentem hozzá pár hónap múlva. S az idővel nem törődve egész estig ott voltam. Nyár volt, s már kezdett besötétedni. Még sosem voltam igazán hosszabb ideig náluk benn a lakásban, de most alkalom került rá.

Megmutatta az ő szobáját is. Elég nagy házuk volt, több szintes, s a helységek viszonylag kicsik voltak. Ezért olyan labirintusnak tűnt az egész. Felmentünk a tetőtérbe, s számítógépeztünk, dumálgattunk. Ekkor újra a képbe került a dolog egy szófordulat kapcsán, ami akkor is…

Pontosan nem emlékszem már rá, de felhoztam a szóba egy lányt a suliból, akiről tudni illik, hogy szerelmes volt a haveromba. S azzal piszkáltam, hogy mennyire összeillenek. Meg a bizonyos mondókat is rámondtam. Ő persze kiforgatta a szavaim. S hozzátettem, hogy a bizonyos filmben, amit még nem láttam, már biztos „lecsekkolta hozzá a használati utasítást.”

Nem sokra rá előszedte azt a bizonyos videót. S megmutatta. Életemben először éreztem azt a furcsa, s megmondhatatlan érzést a megnézése után ennyire intenzíven. Nem tudom leírni milyen volt akkor. Meglepődött voltam, s elég izgatott is.:)

Ekkor újra elkezdtünk heccelni. S előjött a „huh te megmernéd-e?” Mit mondjak elég belevaló voltam kissrácként is, minden hülyeségben benne voltam. Engem se kellett félteni:$ Persze azért kérettem magam. Plusz furcsa volt, hogy nem tudtam mi a helyes. Igaz a videóban egy lány és egy fiú smároltak… Valahogy mégis talán akkor is éreztem, hogy inkább vonzódok a fiúhoz jobban. Hiszen nagyobbrészt csak arra figyeltem.:$

Erre egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy smárolok a haverommal:$ Bár ügyetlenül ment, de kezdetnek megfelelő volt. Mikor befejeztem teljesen ledöbbenten néztünk egymásra. Megtörtént életem első csókja egy fiúval:$ Nem kis dolog ám mindezt a kis 4. osztályos koromban.

Több azonban sosem alakult ki. Még körülbelül három-négy alkalommal megtörtént köztünk ez a közeljövőben, s később sosem beszéltünk róla. De az is tény, hogy sosem fogom elfeledni. Főleg úgy, hogy egészen még, a nyolcadik osztályig egy suliba, s egy csoportba is jártunk…

Most viszont jó éjt kívánok mindenkinek. Következő alkalommal folytatom a történetem hogyan folytattam tovább ezek után. Megtudhatjátok még azt is, milyen volt az első alkalom, az első igazi ismerkedésem is:)

Ma egy egy nagyon hosszú levélkét írtam. Az nem lényeg, hogy kinek. A témája a mai bejegyzésemmel nagyjából egyező volt. Úgy gondoltam ezt a gondolatot meg kell osztanom másokkal is.

Sokszor gondolkodtam rajta milyen lennék, ha nem meleg lennék. Talán sok mindenkit megkaphatnék. De mégsem tudom elképzelni azt a helyzetet. Igazából nem bánom, hogy olyan vagyok amilyen. Olyan a boldogság és a szerelem, mint a "Sinus-görbe": Egyszer fenn egyszer lenn... Általában a lenn a gyakoribb. Mégis azt a kevés örömöt, melyet egy fiúval élhetek meg mindennél többre értékelem, azért a kevésért érdemes élni. Még ha csak illúzió is minden. Azt hisszük szeret minket, s igazából csak szeret velünk lenni... A kettő közt nagy a különbség.

Nagyon fáj, az hogy ilyen vagyok. S tudom, egy örökre szóló társat sosem lelhetek az életben. Hátralévőmben csak jönni és menni kell nekik, tartós boldogság melegként nem létezik.
Régen sokat álmodoztam azon, milyen lehet érezni azt, ha valaki szeret. Még ha talán nem is lenne semmim az életben, még ha talán a híd alatt kéne megbújnom, akkor is legalább egyszer az életben szeretném megtudni. Viszont ez csak egy múlandó álom. Úgy hiszem, talán őszinte szeretet nem létezik, s amit annak nevezünk az csak a vonzódás, vagy az érdek köteléke.

Egyszer elméláztam rajta, hogy szeretnék gyereket is. (persze nem természetes úton, mert úgy lehetetlen) Szeretnék teljes értékű emberként élni. De ezt csak egyedül vagyok képes fenntartani. Ma már nem agyalok ilyeneken. Minek akarjak gyereket? Ebbe a világba? Örülök, hogy én magam túlélem. Nem szeretném senkinek sem látni azt a sok fájdalmat, a stresszt, a rohanást, hogy mind átéli. Azt hogy egyedül vagy, s nem számíthatsz senkire. Önmagamnak fájna látni egy életet, aki mindazt megszenvedi, amit én.

Volt egy lány akit nagyon régóta ismertem, s nagyon szerettem. Még óvodában ismertem meg. Közösen úgy döntöttünk az általános iskola végén, hogy egy gimnáziumba jövünk továbbtanulni. Így tarthatjuk majd a kapcsolatot. Ő egy másik szakot választott. Ekkor gimnáziumban az első osztályos koromban kezdtem kikacsingatni ki az, akinek elmondhatom?

Sokat gondolkodtam, s mivel benne bíztam úgy döntöttem kitálalom. Persze sülve-főve együtt voltunk, az élet minden részét megosztottuk egymással. Úgy éreztem örökre ő a legjobb barátom, s az is marad. Elválaszthatatlanok voltunk. De azt a bizonyos titkot nem árulhattam el. Semmiképp sem. Mivel egy utcában laktunk így mindennap láttam őt. Sokat készültem arra a bizonyos mondanivalóra. De mindhiába, mert mindig elmaradt. Egyszer észrevettem kezdünk kicsit eltávolodni egymástól. De mégsem sejtettem miért.

Ekkor határoztam el, hogy közel kerülök hozzá. S kimondom, ami vagyok. Ő is azok közé kell, hogy tartozzon, akiknek elmondom. Egy alkalommal elhívtam beszélgetni. Sétáltunk a közelben, egy nyugis helyre mentem el. S mikor alkalmas volt a pillanat, felhoztam, hogy mondanom kell számára valamit. Ekkor közöltem vele, hogy meleg vagyok.

Azt a pillanatot egy életre megbántam. Egy világ tört össze bennem. Egész életem alatt azt sejtettem, ő a legjobb barátom, akinek talán bármit elmondhatok. Jóban és rosszban egyaránt szeretni fog örökké. Pedig én annyit segítettem már rajta. Mégis ezt érdemeltem?

Elmondtam neki… Ő ekkor sírva fakadt. Azt mondta soha többé, míg él nem akar látni. S gyűlöl. A fejemhez vágta, hogy ő éveken keresztül szerelmes volt belém, de nem tudta miért nem alakul ki semmi köztünk. Fejemhez vágta, hogy undorító vagyok, annyira gyűlöl, hogy soha többé nem akar látni!

Körülbelül 12 év barátság így omlott egy szempillantás alatt össze. Azóta sosem beszéltünk. Ha látom az iskolában, átnéz rajtam, s szó nélkül elmegy a folyosón mellettem. Arra sem érdemes, hogy rám tekintsen. Kerül, mint egy leprást. Hatalmas csalódás volt nekem, pont abban csalódni, akiről ezt sosem feltételeztem volna. Nyilvánvalóvá vált bennem, az ember őszintének tűnő barátai rögtön eltűnnek a bajban. Sokszor eszembe jut az arca még a mai napig is. Három éve sem tudtam elfeledni a szavait.

Örökre bennem marad majd. Elmondhatom, még ha egy mások szerint is rohadt kis buzi vagyok, akkor is vannak érzéseim és ember vagyok, mint bárki! S nem fogok félni senkitől sem. Nem érdekel, ki mit mond, nem érdekel, ki mit tesz, nem fogok hazugságban élni, s azt hinni az emberekben, hogy velem vannak. Felvállalom akinek csak tudom ami vagyok, mert én így boldog, így érzem magam biztonságban. Tudom, hogy akik ennek ellenére kedvelnek, s mellettem állnak ők őszintén teszik ezt! Ezután nem lehet kérdéses.

A sok közül, ez is egy életre szóló tanítás volt. nagy árat fizettem akkor, de megérte. Ráébresztett a valóságra. Arra a bizonyos keserű valóságra. Eltűnt az álomvilág.
Már tisztán látok. S az igazság látványa a legnehezebb. Elviselni a valóságot. S tudni, hogy nagy valószínűséggel nem lesz jövőm. Nem lesz senki egy életre mellettem.

Talán, majd ha sokkal idősebb leszek, újra elgondolkodhatok egész életem értelmén. Mikor meglesz mindenem, ahogy most. Viszont nem lesz senki, akivel megoszthatok mindent, s önmagam is. Akkor fogok a legfájdalmasabban rádöbbenni, szart sem ér az egész mindenség, amit elértem nem jelent semmit. Az életben egy kudarcot vallottam. S sajnos csak egy lehetőségem volt.

Nagy gondolatok ezek így 17 évesen. De valahol igaznak bizonyulnak. Bevallva a tényt, rettegek attól, hogy majd 40+ és 50+ év felett is a visszataszító társkereső oldalak tömkelegét kell majd esténként nézegetnem. Lélek, s örömök nélkül, melyet a csalódás ölt ki belőlem. Magányosan a fotelban nézek majd ki üres fejemből. S szememből könny cseppen, mint most.

Ehelyett ezerszer inkább a halált választom, mert nagyon félek. Félek a jövőtől. Félek önmagamtól! Félek a magánytól! Sajnos én is csak egy ember vagyok a sok közül!

Nem szokásom más tollával ékeskedni, de most muszály ezt tettem. Egy blogban még régen olvastam, egy valaki által helytállóan megfogalmazott „miért” listát. El is mentettem akkor, s most be is illesztem nektek. Teljesen igaz rám. Szinte magamba láttam az olvasása közben:

„Miért van az, hogy általában mindig a legrosszabb döntéseket hozom meg ?

Miért van az, hogy mindig olyan emberekbe futok bele akikbe nem kéne ?

Miért van az, hogy aki nekem kéne, annak én nem ?

Miért van az, hogy tele vagyok negatív gondolatokkal ?

Miért van az, hogy megint a halálon és az öngyilkosságon jár az agyam ?

Miért van az, hogy egy jó ideje csak a rossz történik ?

Miért van az, hogy éjjel rémálmok gyötörnek ?

Miért van az, hogy magányosabb vagyok mint valaha és bármerre próbálok kitörni kemény falakba ütközöm?

Miért van az, hogy nem vagyok senki számára érdekes ?

Miért van az, hogy én vagyok a gyengébbik láncszem?

Miért van az, hogy egyre melyebbre kerülök és egyre szürkébbé vállok?

Miért van az, hogy görcsösen akarom, hogy szeressen már valaki ?

Miért van az, hogy annyira félek a holnaptól ? Miért van az, hogy érzékeny vagyok ? Miért ?”

Az egyik nagy gondom, az hogy más részről mindenki fáradt, ideges és el van tűnve és mellékvágányra van húzódva. Mindenkinek megvan a saját baja, gondja. Én meg egyedül érzem magam a világ közepén és szeretném, ha valaki átölelne, nem engedne el sosem. Szeretetre vágyom. Valakire, aki csak az enyém. Akivel esténként összebújva sétálgathatnék a hidegben a csillagokat szemkigubbadásig bambulva...aki eljönne velem a világ végére is, ha én úgy szeretném...és aki mellettem lenne...és nem rettegnék attól, újra jön egy mély depihullám és nem maradok talpon...hiszen egyszer betelik a pohár...és félek bekattanok...

Hiányzik valaki, akiben kapaszkodhatok...s nem sodródom el a bizonytalanságba! Úgy érzem magam, mint a kisfilmben a srác az első 5 percben...érdekes egy élet, amiben vagyok:S Ha érdekel, nézd meg!

A hétvége is érdekesen indul. Apám már lassan két hete kerékpár tárolót gyárt. Képzeljétek el, nem egy nagy kunszt az egész. Körülbelül egy két és fél méterszer, két méteres „doboz”. Erre ajtó lesz fabrikálva, s majd ide lesz betolva a bicó. Mit is mondjak? Minden alkatrész megvan hozzá, méretre van vágva, még is két hete sincs kész!

Ma kimentem segíteni, de annyira elaprózva, olyan egy féktelen lassúsággal dolgozik… elvet az ideg. Nem tudok ott állni mellette. Képtelen vagyok segíteni, ha egyszerűen nincs is mit segíteni? Persze ezt is december felé haladva kell csinálni. Talán én már régen túlestem volna a feladaton.

A vicces az egészben, hogy négy álló napig tartott két tartó oszlopot a földbe tenni:xD Ráadás az alumíniumból kivágott szép és szabályos lapok fúrása nem is olyan egyszerű. Plusz még le is kellett festeni. Az meg persze a hidegben nem szárad. Egyszerűen nevetséges. Lassan már úgy emlegetjük ott a ház mögött, „Nah kész van már ez a rühedvény?”

Apám alkotott mérgében egy újabb szót, ez pedig a „tetvedvény”:) Am számomra elképesztő egy egész délutános szenvedés alatt, hogyan fejlődik a magyar nyelv! Egész pofás kis „anyázó-beszólásokat” alkottunk. Ma elgondolkodtam azon, örülök hogy magyar vagyok, hiszen a magyarok tudnak a legszebben és legcifrábban káromkodni. Büszke vagyok rá, hogy nyelvünk lehetőségeit énis maximálisan alkalmazhatom!:)

Ezektől eltekintve bent sem jobb a helyzet. Szét van egy picit szedve a szobám, ma rendet akartam rakni és takarítani, de miután Anyu egy rakat kaját csinált, nem tettem mást, mint bezabáltam belőle. Eztán szépen elpilledtem, s jó magyarként a TV-t bambultam.

Ahhoz képest, hogy reggel korán keltem, nem voltam annyira álmos. Mégis nem minden nap kel fel az ember fia kilenckor. Nekiálltam megtervezni a blogom sablonját. Kicsit módosítgattam, s hátteret változtattam:) Az unalmas szürkeség helyett szivárványos kompozíción megtalálhatóak most már oldalt is a „jópasik”:$

Egy ismerősöm mondta, miért pont ugyanolyan pasikat válogattam az oldalra? Igazából nem is egyformák én úgy érzem, talán tudat alatt sikerült kiválogatnom nagy hasonlósággal rendelkezőket. Így végigmérve már látom, mind az esetem:)

Hihetetlen az emberi elme. Totál véletlen alakult, de tényleg:P Mindegy, ez van. A legnagyobb átlagnak biztos, hogy szintén ezek a pasik jönnek be. Apropó pasik. Ma megint átrendeztem a képekkel kapcsolatos mappáim. S az exeimet könyvtáranként szétválogatva kiírtam egy DVD-re sok minden mással, több évnyi képpel. A gépről ezután végleg töröltem.

Sokkal jobbnak tűnik így, tuti nem futok össze velük semelyik meghajtón. Meg így a keresőben sem fog előugrani, ha képeket hajkurászok. Sajnos a fényképezőm jó hosszú tagokból álló kódokkal/számsorokkal látja el őket. Emiatt ha elkezdem az első tagokat a Windows 7-ben írni felül a kereső boxban mindig megkerülnek azok is, amik nem kellenek:S

Egyedül ez a szombati napom volt szabad. Holnap jönnek szülinapomat ünnepelni páran. Természetesen nem holnap lesz, hanem 24.-én. De minél előbb átesek rajta annál jobb. Úgy éreztem előnyét, ha most vasárnap lehajtjuk. Amúgy sem egy vidám nap szokott számomra lenni. De legalább jót kajálok, mert az lesz dögivel:)

Előre reménykedek, hogy nem leszek depis. Persze külsőre nem fog látszani ha mégis:) Közben a fejem az is zavarja, hogy mindjárt hétfő. Kezdődik elölről az egész huzavona. Meg az összes marha (tanár) egyszerre találta ki, hogy írjunk dolgozatot ebből-abból.

Nem nézek elé majd egy könnyű hétnek. Lehet nem is megyek. A másik, hogy ott a vezetés órám, amiről rendszeresen fájó, zsibbadó lábakkal esek haza:S Nem könnyű ám több mint két órahosszát egyfolytában figyelni, kuplungot nyomkodni, meg stb…

Ma estére azt hiszem ennyit. Összefoglalom még egyszer:

Szerencsére elkészülés közelébe jutott a „rühedvény” kerékpártároló:D A „tetvedvény” oldalsablon is sikerült. Az istent szétszidva, de mégis működik. Nagyon sok bajom volt vele. Hol elcsúszott a háttértől az oldal, hol pedig a háttér lett kisebb, s a betűk duplázódtak fel:S Ráadás muszály volt belemerülnöm a CSS-kód szerkesztésének bonyolult műveleteibe. Megígértem, hogy egy pár évig biztos nem fogok hozzányúlni. Talán már újra most sem tudnám megcsinálni. Remélem mindenkinek tetszik így, ahogy jelenleg van. Ez van, ezt kell szeretni!:P:)

Nem is meséltem még magamról e téren. Általában jellemző, hogy mindent meghallgatok. Kedvelem a slágerlistákon haladó összes zenét. Saját kedvenceim tára viszont csak nagyobb ennél. Évek alatt felhalmoztam hatalmas mennyiségű zenét. Ezek közt van Pop, Rock, Rap, Disco, Tektonik. Nem vagyok egy típusú zene függője. Vegyesen hallgatom őket.

Ha kedvenc énekesemről kell nyilatkoznom, akkor elsőnek Lady GaGa-t vágom be:) Egyszerűen lenyűgöz a csaj, annyi féle arca van, hogy azt nehéz követni. Mindig tud valami hihetetlent, botránkoztatót, s elragadót az ember elé dobni. Persze ahogy lennie kell, nem csak rajta múlik. A média igencsak irányítja a sorsát. Néha ezért szerintem nem is magát adja a nyilvánosság előtt…

A lényeg, a zenéi jók. Említhetném a Poker Face, Bad Romance, Paparazzi, stb… Ezeket általában mindennap áthallgatom. Ezen kívül kedvenc műfajom még a Rap is. Ezért Gaga mellett a kedvencem még T.I. Az szubjektív, kinek mi a véleménye róla, de szerintem veszett jól néz ki:$

Apropó: Néger pasikból csak nagyon kevés jön be:( Viszont aki bejön, az nagyon:P tegyünk félre minden gondolatot, mely akadályozna minket. Kinek nem tetszene egy izmos, helyes, magas, s nem épp apró (egyéb testrészére is értve) testalkattal:D?

Na ná, hogy nekem igen. Szóval T.I. a toppon van nálam. Zeneileg még felsorolhatom továbbá 50Cent-et, meg a Chamillionaire-t, esetleg Eminem is. Ha diszkós zenebonáról van szó, kihagyhatatlanul Freemasons, meg a többi ismert egyveleg. Talán még Paris Hilton – Nothing in This World című alkotása is szóba jöhet. Mixeket nem kedvelem sajnos, minden zenéből az eredeti verziók vannak meg. Nem tartom értékesnek egy más meglévő, s sikeres számnak az átdolgozott erőltetéseit.

Persze nem csak régebbi zenéken élek. Naponta frissítem zenetáram. A kedvenceket folyamatosan követem RSS csatornákon is. Youtube-ról letöltögetem a számomra tetsző elemeket pár kattintással. A rendszert alaposan beállítottam, így egy új könyvtárba automatikusan gyűjti a legújabb megjelent zenéket, melyeket ellát albumborítóval, s miegymással.

Nekem már csak át kell hallgatnom, s kiszórni ami nem tetszik:) Zenehallgatási szokásaim viszont eltérőek. Általában a mobilomon nem hallgatok zenét, nem hazsnálok MP3 lejátszót, meg semmi kütyüt nem hordok magamnál.  Miért? Flusztrálóan idegesítő hatással vannak rám a vezetékek, melyek a fejemen gabalyodnak. Évek óta szeretnék viszont egy menő bluetooth fülest. De sajnos mind olyan nyomorult:S Minek vezeték nélküli a telefon és a fejhallgató közt például, ha alapból a két füles rész össze van kötve? nekem teljesen vezeték nélküli kéne. Mondjuk ami hasonló felépítésű ahhoz, mintha két vezeték nélküli headset-et hordoznék. Az igazi szabadság ez lenne.

Persze széles-e világon van egy megfelelő erre a célra. Ami talán elviselhető lenne a mindennapokban az a korábban Motorola V8 telókhoz készült Motorola S9 bluetooth headset-ek. Tudjátok reklámba is elég sokat mentek… De még sincs a képben teljesen,  mert sajnos Moto logó van rajta, s nekem Samsung, vagy egyéb márka kéne. Hiszen nem illik a telómhoz:) Két külön világ.

Bár gondoltam már régóta, veszek egy új Windows Mobile okostelefont. S ahhoz már egyértelműen dukálna egy ilyen menő darab:) De sajnos állandó pénz hiányában talán sosem jutok oda. Mindig csak egy picike hiányzik. Jelenleg csak 18-20 ezer forint:S De mire az is meglenne pár héten belül, sajnos valamire mindig költekezni kell. Annyira idegesítő!

Szóval zenéről mára ennyit, holnapra elgondolkozok, s kedvenc színészekről is gyűjtök pár dolgot, meg filmekről. Igu blogjában láttam, hogy a nyáron összehasonlította a nálam Top pasikat:$ Az ötlet méltán szimpi lett. Talán összeszedem én is magam, s alkotok valamit:)!

Nem vagyok magammal eltelve, ezt tisztázzuk le. De néha engem is érnek meglepetések. Zsinórban le is írom őket. Kezdem az autóvezetői tanfolyammal. Remekül haladok, egész sikerek értek benne. A KRESZ vizsgámon átestem, a vezetés meg annál jobban sikerülget.

Jelenleg kétszer voltam vezetni a rutinpályán, s azt mondta az oktatóm, még kétszer találkozunk, s mához két hétre mehetek is vizsgázni. Kaptam egy időpontot mely napon. Szerencsére minden téren megfelelt.

A suliban megvan minden. Végül is ma és holnap is lógással töltök minden percet. Nyílt nap volt, örömmel vállaltam a segítkezést. Mit mondjak jól is jártam, igaz be kellett volna mennem az órákra (pontosabban a hátralévő részükre), de letojtam mindet. Kimagyaráztam a tanárnak, hogy mennyire sok dologgal járt ez, s nem tudtam emiatt több mint négy órán részt venni. Amugy meg b*ssza meg, évi 1138 órát töltök abban a k*rva padban, kiszámoltam! Az a 4 óra mintha annyira számítana?! Menjen a p*csába!

Igen is kijár nekem a semmittevés, annyi jó helyzetet okoztam már számukra. Ha már közmunkásnak állok lassan, legyenek is hálásak. Sok munkaidőt megspórolnak velem az tény. Ha eldönthetném pl. bemegyek-e arra a bizonyos németórára, vagy akármire, hült helyem sem lenne a r*hadt épület felé! (Bocs ha vulgáris voltam, de a t*köm teli van vele:D)

Áttérek másra: Van egy fiú, akivel levelezek. Nem tudom elképzelni, hogy nézhet ki. A zsivány nem küldött magáról képet! De sok levelet toltunk már egymásnak. Hála égnek közel lakik hozzám:) Írásaiból kivéve viszont egy dologtól félek:S Leszűrtem elég művelt kis fickó lehet, de egy 17 éves emberről nehéz elképzelni, hogy tényleg ilyen széles körben látja a világot.

Meglepően komoly leveleket ír, művelt, ismer szinte rengeteg könyvet, amiket említeni szokott. Verseket, meg minden. Az tűnt fel, hogy átlagban felettem van szellemileg mindenben. Eszméletlen IQ-ja lehet. Félek túl „intellektuál”:$ Talán irigység beszél belőlem:) De ha egyszer találkozunk, remélem nem fog zavarni, mint így levélben:$

Ezen kívül a macskámmal kezdek újra egy hullámhosszon lenni. Mostanában sok gondunk volt. Nem könnyű ám egy ilyen döggel együtt élni:$ Akaratos ám nagyon, s ha valami nem tetszése szerint van ki is mutatja. Nem sok időm akadt rá.

Sajnos elhanyagoltam a törődést. Odatettem a kaját és ennyi. De ennek azt hiszem vége. Például az utóbbi napokban már újra együtt szoktunk aludni:) Reggelig összebújunk. Hatalmasakat szunyókálunk, én is jobbat alszok, ha érzem, h velem szuszog:)

Elég sok eltérésünk volt. Nem egyszer volt, hogy fújt is rám. Meg mikor meg akartam ölelgetni elszaladt. Holott ezelőtt sose csinált ilyet. Sokat kellett a monitor előtt gubbadnom, s ekkor mindig elé ugrott, meg dörgölőzött volna figyelemfelhívás érdekében. Ekkor elhajtottam, mert nem haladtam a munkáimmal. Bár kicsit már bánom, de így alakult.

Úgy érzem vele szent a béke most már. Újra nagyon figyelek rá, s a szemem csücske. Pont olyan kedves megint, mint azelőtt volt:) Egyik nap nézegettem a nagyon régi kis képeit. Mikor még picike volt. Annyira édes még ma is:) Bár sokat hízott, persze a minőségi macska étkek hatására.

Még 2007 nyarán kaptam. Egyik exemtől. A kapcsolatunk öt hónapos volt, ezt ünnepeltük. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy kiscicát kapok. Kis kartondobozkával állított be, amiben mocorgott valami:) Hát felnyitottam a tetőt, s egy zabálnivalóan édes kis fekete cicus lesett ijedtem rám:$

Azonnal a legjobb társ lett számomra. Szinte egyik énem, a szívembe zártam mindörökre:) Imádom:$ - Viszont a srác akitől kaptam, hátt az engem biztos nem:S:( - Ilyen az élet, talán majd jön a következő, akivel újra ismétlődhet a sors, s kezdhetek minden előről míg vége nem lesz annak is... Már megszoktam...

Előszedtem egy dobozkát, amiben sok minden volt. Emlékek egy része. Egy kis kedves ajándék is egy fiúnak, melyet sosem adtam oda. Akivel még régen ismerkedtem. Ezer év telt el szinte azóta. Annyit tudok nevetni rajta, annyira aranyos volt. Életem leghosszabb kapcsolata is vele tartott, mégpedig 7,5 hónapon át.

Sajnos egészen ambiciózus módon a második találkozón letámadott azzal, hogy őrülten szerelmes belém. Nem is tudtam mit bökni erre. Egy az, minden pasi ezt mondja, másik, hogy egyik sem tartja be. Na, ő azonnal a jövőbe közös terveket kezdte szőni, amin én kiakadtam. Végighallgattam, de közbevágni is alig tudtam. Sajnos helyre is kellett tennem a dolgokat. Mit is írhattam volna neki? Összefogalmaztam egy hosszú, s értelmes levélben a gondolataimat a párkapcsolatokról. Beleértve ebbe azt is, hogyan kell felépülnie egy tartós kapcsolatnak.

Ekkor ezeket írtam neki. 2007 eleje volt. Talán február-március sem jött el még:)

„Bevallom akkor megleptél a mostani elhatározásaiddal!

Én nem erre gondoltam, de inkább leírom. mit akarok, mert te félreértetted egy picit, sőt nagyon, aztán nem jössz rá az én mondanivalómra!

Szóval: Miért határozod el magad ennyi mindennek azonnal, pedig csak egy alkalommal, egy napja találkoztunk... s miért is veszekednénk ilyen kis butaságokon.

Én mindig is úgy vélem, hogy egy embert maga mellé mindenki egy életre választ, s ha így akarja ezt, akkor jól meg kell fontolnia. Nem lehet csak azonnal mindent összekapkodni.

Nekem szimpatikus vagy, s nagyon be is jössz, így röviden megítélve a gondolkodásodat, meg maga a kinézeted, nekem semmi bajom nincs ezzel, megkedveltelek első látásra. De ez csak kedvelés, nem jelent többet.

Most megpróbáltam olyan dolgokat összeszedni, amikben jó lenne, ha változtatnál, ne vedd sértésnek, de ezek egyszerű kis apróságok:) Melyeket, ha betartasz, semmi probléma nem lehet köztünk:

1.)Először is kérlek, ne aggódj folyton azon, hogy bejössz-e nekem vagy nem, mert ez valahogy egy idő után zavaró tud lenni, én megmondtam őszintén és erről nem kell mindig témát nyitni, nem kell ötpercenként kérdezgetni. Ha nem tetszenél, akkor biztos nem tölteném veled az időm, mondhatnám rá, mert ez alapértetődő, s ezt le is zárhatjuk.

Jobban már nem tudom megfogalmazni, csak ilyen nyersen.

2.)Ne aggódj azon, hogy így-meg úgy veszítesz el, meg hogy nem akarsz egyedül maradni, meg hogy ne hagyjalak magadra, mert ennek sincs semmi értelme, ezzel csak rosszat érsz el. Egy az, magamból indulok ki, megvan bennem a jóindulat, s most hogy te távolabb laksz nem képzelem azt, hogy mással is összeszűröd a levet, mert egy tisztességes embernek tartalak. Nálam egy kapcsolat elején egy ember a nulláról indul, s közösen építjük a jövőt, s közösen, közös programokkal, hozzáállásokkal alakítom ki a képet, hogy mennyire bízzak benne, s miben számíthatok rá, s hány %-nak tartom az ő képét. Az egész személyiségét. Én ha meg akarok ismerni valakit akkor nem teszek olyat hogy itt-ott meggondolom magam ötpercenként, s egyik napról a másikra azt mondom hogy nem kellesz.

3.)Felhozom példának egyik ismerősömet, aki lassan 9. éve van együtt a barátjával, tökéletes megértésben, s egy stabil kapcsolatban. A 9. együtt töltött évük alatt egy alkalommal sem szakítottak rövidebb időre, s ebből csak utóbbi 2 évben jutottak arra a szintre, hogy közösen megegyezve összeköltöztek. S annyira megismerték egymást, hogy életüket bíznák egymásra, s egy ilyen fontos döntést tudnak hozni. Viszont még mindig nem jutottak oda, hogy ők "házasodjanak", vagy élettársi kapcsolatba lépjenek, lakcím szerint bejelentve. Ehhez még ők nem szeretnének hozzászólni, mert azt vallják minden majd alakul magától, s ha a kapcsolatuk 1-vagy 2-dik évében azonnal összeköltöztek volna, biztosan nem lennének itt, mert egy csomó buktatóval, és vitával kellett volna szembeszállniuk. Tehát ezzel azt akarom mondani, hogy minimum 1-2 évig nem szándékozok senkivel, sem veled, sehogy sem összeköltözni, mert meg akarlak ismerni, minden énedet ismerni, és szeretni akarom ha úgy adódik, és nem azért mert egy ilyen történetet hallottam, hanem azért mert én akarom így! Nem akarlak félreismerni, s ki tudja, lehet az is hogy veled nem lenne gond, hanem neked lenne velem gondod, s nehogy azt mond a telefonba ez után, hogy ilyen nem lenne! Hidd el hosszabb idő elteltével semmi sem olyan, mint mindig volt! Nem akarlak az miatt elveszíteni, mert a kapcsolat nem alakult ki rendesen, s emiatt elkapkodtam az egészet, s aztán egy ronda véggel vége az egésznek. Én megvárlak téged, pontosabban, megvárnálak, de így nem tudlak, mert te csak rohansz előre, s ha nem érlek utól, akkor te rontasz így el mindent. Ami lassan mozog annak nem lesz olyan nagy baja ha neki megy a falnak, mint ami nagy sebességgel megy előre. Remélem érthető ez. Tehát a közös élet tervezését nem egy hét után kell elkezdeni!

4.)A meleg kapcsolatról:

Természetes, hogy mint egy hetero pár, egy meleg pár is élhet közösen, s elhatározhatják egymásnak magukat. A hetero kapcsolatokról tudjuk, nagyrészük azért megy tönkre, mert a korai házasság, és családalapítás megkezdése után a felek abba a hibába esnek, hogy nem ismerik igazán egymást, s ez válással jár, mivel mindketten kitekintgetnek egy másik kapcsolat felé, magyarán tisztelet a kivételnek, de csalják egymást. Következmény még, hogy a korai közös kezdésben azért vannak buktatók, mert előtte nem éltek át annyi dolgot, amiből tanulságot nyertek volna, hogy könnyen megbírkóznának a fenntartás, a pénzügy, meg rengeted minden fontossal, s elkezdik a tényt, vagyis már fontosabbak lesznek nekik ezek a dolgok saját maguknál, kettőjüknél. A félrelépés szerintem undorító dolog, s ha pl. itt lennél te nekem, én biztos nem néznék másra ilyen szemmel, s mivel tisztelnélek, nem jutna eszembe, mert elgondolkozom rajta, nekem az milyen lenne. Éltem már át ilyet. Tehát tegyük fel, kerekítve 2 napja ismerlek már úgy, hogy láttalak, s nem fogok veled 1-2 hónap elteltével összeboronálódni!

5.)Egy normális kapcsolat úgy kezdődik, hogy a két fél elkezd ismerkedni, beszélgetnek, szórakozni járnak, egyre több időt töltenek egymással, szép fokozatosan, s ekkor fejlődnek a dolgok. Az első csók a közös kialakuló kapcsolatban megtörténik.

S hetek, vagy esetleg más esetekben hónap/hónapok elteltével megtörténik, a kapcsolatban az első alkalom mikor a két félnek már elmúlik a visszatartó ereje a kapcsolat érdekében, s egymás szeretetét máshogy is kimutathatják... gondolom érted mire gondoltam.

S ennek megtörténte még nem jelent semmit, a kapcsolat még csak ezután lesz kicsivel szorosabb, s hogy a szexuális életük kezd kialakulni, akkor kerülnek közelebb. S mikor akár tegyük fel, fél év is elmúlt kezd a bizalom megszilárdulni, s többé már nem lesznek titkok köztük. S minden ki "apró betűs" részlet rejtetlen marad köztük. S egymással is megosztják saját magán titkaikat. Év múlásával, vagy hosszabb idő elteltével ebből a sok aprósággal összegyúródva, kialakul egy halvány kezdet a közös élet felé, s már a közös programok rendezésén, esetleg közös segítség, munka, türelem, kialakulása után közös témákban, titkokban, véleményekben bővelkednek majd. Ez még nem erős kapocs. S ha ezt így folytatják tovább, legszélsőségesebb esetben is, akkor egy stabil alapon elindulhat egy közös élet, ami már járhat összeköltözéssel. A két fél biztosan bízhat egymásban, viták már nem lesznek köztük, mert ismerik egymást, s vakon szeretik egymást, mert egymásnak vannak, egymásra számíthatnak a még családon kívül.

Ha erőlteted, akkor ebből nem lesz semmi jó, s magad alatt vágod a fát.

Ennyit akarok egyelőre csak. A nyárra úgy is alakulnak a dolgok. beindulnak a haverokkal úgy is júniustól a szünetben a több napos/hetes sátorozós bulik, s majd tudunk még ezernyi éjszakát együttölteni, átbeszélni rengeteg minden mást, vagy csak együtt lenni."

Eszmefuttatást fogok folytatni. Elgondolkoztam ma, egyik ismerősömnek az e-mailjén. Feltette a kérdést, számomra mi az, ami irányt ad, mi a mozgatórugóm? Ezt rövid válasszal el is intéztem:

„Az bizonyos mozgatórugó az életemben általában ugyanaz mindig, tehát minél hamarabb és a legminimálisabb erőfeszítésekkel éljem túl az adott napot, főleg ha suli is van!”

Sokan úgy gondolhatják ez értelmetlenség. Közben rátérve az üresség gondolatára. Igen szoktam így érezni. Mikor így érzek, az alábbi van: Általában ülök egy helyben és elgondolkozok az életem értelmén, a mai napon, és a holnapon is. Akkor érzem ezt az ürességet, ha fogalmam sincs, arról mit tegyek másnap. Illetve nem tudom mi értelmeset tettem ma. Ekkor üresnek érzem magam, egy semminek - sem negatív, sem pozitív dolognak-. 

Értelmetlennek, feleslegesnek látom magát a létem is. Megkavarva azzal, érzem egyedül vagyok a világ közepén. Ráadás nincs senkim sem. Nincs kiért tennem, nincs kit boldoggá tennem. S nincs, aki engem tegyen azzá. (Talán nem is volt?)

Sokféleképp aposztrofálhatnám. Szoktam ezt érezni mikor bambulok, s érzem semmivel sem jutottam előre. Dolgoztam valamin, valami megfoghatatlan dolgon, s már jön a következő feladat is. Nem tudok befejezni semmit, mert leterhelve érzem magam. Az első folyamatnak vége, már a következő utánit kéne tenni!

Eljön a pont, mikor kiakadok, teszek a világra. Csináljon mindenki, amit akar. Sokszor vagyok így iskolában is. Feleslegesnek érzem magam innentől, abban az üres percben. Nem tudok értelmet felhozni annak, amit éppen csinálok.

Vannak olyan napok, mikor viszont megfordul ez a folyamat. Úgy érzem, mint egy nagy pozitív/negatív irányba is forogni tudó tányért:) („Ezt jól megaszontam!:xD”) Mégis ekkor hihetetlenül sokat kihozok magamból, lépten-nyomon alkotok:) Talán ez a siker!

Persze a körforgás véleménye megoszt. Ha szoftveres témában kell megközelítenem. Egyes programokhoz hasonlítanám a dolgot. Ezek viselkedése a forráskódjukból előre egész futásuk idejére megadott szakasz. (Tapasztalataim szerint)

Tökéletesen látható előre minden. Egyes fejlesztő eszközök ezért képesek leellenőrizni egy virtuális meghajtón, vajon milyen lesz a valós folyamat. Szimulációt indítanak. Segítenek a javításban. Áttéve a valóságba néha úgy érzem, vannak dolgok, amik előre velünk születnek, s kísérnek végig egész életünkben.

Tehát, megvan minden előre írva. Persze a megírtakhoz vezető utat mi magunk találjuk meg, s indulunk el rajta. De bármerre is megyünk, végül ugyanaz lesz a sorsunk, ami előre adott.

Sokszor így érzem, persze néha máshogy is gondolom. Vegyesek az érzelmeim róla.

"Az élet egy nagy program, csak nincs benne "Save" opció!" - olvastam valahol - Persze nem úgy értem a megfogalmazást, hogy hiszek a Mátrixban, vagy hasonlók. Csak feltételezem, amiről nem tudunk pontos képet adni, az még nem biztos, hogy nem is létezik!

Érthető még ez bármelyféle ezoterikus dologra átvetítve.

Nem mondom, hogy nem hiszek az ufókban, hiszen ha nem léteznének nem találta volna ki senki. Értelmetlen dolgokkal nem foglalkozik az ember. Ha meg léteznek, elhiszem abban az esetben, ha saját szememmel látom őket:)

Ha vallásról kell beszélnem, olyan egyházi értelemben, akkor kimondhatom: Semmilyen vallással nem rendelkezek, s nem is vagyok még megkeresztelkedve sem. Általában a legtöbb dolgot technikai oldalról közelítem meg, és okot adok neki, amit persze nem tudok indokolni úgy vélem biztos a sors kereke. Nem vagyok reális beállítottságú sem minden részben. Hiába jó a tanulmányi átlagom, egyedül a matek óráktól rettegek. Szabályosan imádkozok a kettesért is. tavaly év végén pl. egy egész délutános pluszmunkát könyörögtem ki, hogy meglegyen az a bizonyos vonal.

Hiszen bukásra álltam. Megmondtam a tanárnak, „Kérem, ne írassa meg az utolsó év végi dolgozatot velem, mert akkor végleg megbukok!” - „De hát így is!”- mondta rá. Én meg válaszoltam, bármit megteszek, csak ne húzzon meg. Szinte az egész bizonyítványom jeles, csak ezt az egy tantárgyat ne rontsuk már el! Erre elgondolkozott, s mondta, jó akkor lenne valami a kettesért, amit meglehetne tennem. Mivel osztályozni nem tud, mert annyira nulla vagyok belőle, egyéb lehetőséget ad. Totál paráztam a tanári előtt mikor vártam, hogy vajon mit akar?

Erre kijött, s mondja hallott rólam pár dolgot, hogy én nagyon értek a gépek lelki világához. Kezembe nyomta a laptopját… S mondta, mindegy hogyan, de ha ezt megcsinálom használható állapotra, sikerül kiirtanom a vírusait, sikerül bekapcsolni valahogy, akkor megkaphatom a kettest rá. Hát beleadtam apait-anyait:) Gondolhatjátok:D Ilyen laptopot még nem láttam, volt benne annyi rendszerhiba, sajnos a hozzá nem értők bajai. Egy napos munkával feltornásztam rá a Vistának egy saját integrációját, melyet én készítettem Vlite-al előtte a cucchoz.

Gyönyörűen beállítottam mindent. A korábbi 17 perces betöltési időből, s csuma fagyássorozatból csak 2 perc lett:) Hát, ezen múlott a jegyem:) Megmenekültem a pótvizsgától, hiszen azon is elvéreztem volna az tuti. Amúgy jelenleg is tartom a kettest, bár már másik tanárom van. De ez nem tanárfüggő, egyszerűen túl hülye vagyok az egyenletekhez:S Remélem az idei évben sikerül áteveznem ezen a „kis” sikertelenségen. Életemben egyszer csak ne valljak kudarcot!

Sokszor érződik, hogy kíváncsi mindenki arra, hogyan lehet megváltozni, és sokszor érzéketlenné lenni, holott korábban az ember teljesen más volt. Nem meséltem el még a kis történetem. Igazából már sokszor feltevődött a kérdés...hogy lehetséges 180 fokos fordulatot venni? Most be is bizonyítom. Nem vagyok büszke rá. Tanulságos, s meghitt is egyben. Beleértve az ijesztő szót is.

Mindez úgy kezdődött... hogy végül is megismertem egy srácot... Egyidős volt velem, nagyon boldog voltam, hogy találtam egy hozzám illőt, aki azt hittem nem olyan, mint a többi...
Hetekig csak beszélgettünk és ismerkedtünk...aztán történt csak több... Sokat dumáltunk, megismertem lelkileg egy picit, természetesen nem vettem komolyan. Hiszen már akkor sem hittem az ígéretekben, nem voltam benne biztos akarom-e vajon.
Hiszen úgy éreztem minek kezdjek egy kapcsolatba, ha utána úgyis pofára esés a vége... Ahogy évekkel ezelőtt is mindig. Ha jött egy kis boldogság mindig ellensúlyozta valami.

Mivel neki az első alkalom volt... én arra törekedtem, hogy élmény legyen... Talán nekem nagyobb élmény volt...mint neki akkor. Sokat terveztem és sokat is beszélgettünk róla, fontosnak tartottam a véleményét, azt szerettem volna ha azért van velem, mert kedvel. Megmutattam utoljára minden oldalam, s nyitott voltam neki. Ebben az időben úgy éreztem azt hiszem, egy utolsó esélyt még adnom kell, talán vannak rendes emberek még, akik azért szeretnek, ami vagyok. Ekkor nyitottam ki a szívem utoljára valakinek.

A születésnapján ismertem meg, ekkor belépett az életembe, és teljesen megfordult a világ. Végre éreztem stabilitást, boldogságot... Nagyon szépen telt az idő, bemutattam szüleimnek is kis idővel, minden nap találkoztunk ezután. Minden idilli, és jó volt. Rengeteg „támogatót” is leltünk... Suliban nagyon sok új haverom, és barátom lett, hiszen úgy döntöttem fel kell vállalnom a dolgot a legtöbb megbízható embernek, már akkor is. Központi személyek lettünk részben... Kedveltek minket...Szinte minden közös program, buli, vagy akármilyen alkalomra kihagyhatatlanul kaptunk invitálást:)
Vittük a jókedved magunkkal, nyitottnak éreztem kettőnket egymás felé. Úgy éreztem ezek mellett nincs is, ami közbevághatna. Megismerkedtem nővérével is, jó fej volt...Lehetett rá is számítani. Eleinte ellenezte a dolgot, de miután éreztettük(tem) nem volt vele semmi probléma, próbálta elfogadni, és őszinte volt. Apukája nem tudott róla, szerintem nem is fog. Anyukája korán, még kiskorában meghalt, így nem sokat mesélt róla.

Egészen jó volt minden, a bizonyos áprilisig, mikor a korábbi szép élet derékba tört. Szépen teltek a napok... S én semmit se vettem észre, habár nem is volt mit észrevenni. Hiszen akkor még más ember volt. Boldog voltam én is. Egyik nap felutazott Pestre, aztán mikor három napra rá hazajött(előtte megbeszéltük, hogy elmegy arra a három napra)... Teljesen megváltozott:( Már nem is ő volt az akit szerettem...
Azon az április 14.-ei napon lejött a busszal, leszállt, sétáltunk… Láttam rajta, mondani akar valamit... Megkérdeztem mi a baj? - közölte erre, hogy legyen vége... mert ő már nem szerelmes belém...nem azt érzi mint az elején... erre hazament...otthagyott engem egyedül... Leültem a padra... könnyesen néztem...s utána órákig ott üldögéltem, nem tudtam megszólalni sem.
Bennem egy világ dőlt össze...Vajon mi történhetett? Mikor három nappal azelőtt, még elválaszthatatlanok voltunk?  Egy felejthetetlen estét töltöttünk együtt...?!

Teljesen magam alá kerültem, s állandóan a "miért" szó keringett a fejemben. Hazajöttem és hajnalig bőgtem...:( Másnap nem mentem suliba se. Nem tudtam felfogni, hogy miért lett vége április 14.-én? Becsapva éreztem magam. Egyik ismerősöm mondta, hogy neki azt mondta, hogy úgy érzi nem tud megfelelni nekem...és azért szakított...erre összekaptam magam, és 15.-én otthagyva a sulit, és mindent, elindultam hozzá Szolnokra, és megjelentem nála hogy beszélnünk kell...
Elmondtam hogy fontos nekem, nem akarom elveszíteni, beszéljük meg miért van ez? Mikor boldogok voltunk nemrég…Mi történt...az igazat akarom hallani...? S kis ajándékot is vittem neki, s szerelmet vallottam a lépcsőház közepén, és magasról leszartam ki mit szól hozzá... De ő még be sem engedett.

Nem tudtam meg semmit...ehelyett elutasított...ami nagyon fájt...szomorúan hazakullogtam... Már a hazaúton, mikor egyedül jöttem sírtam... Nagyon kikészültem, hogy bírjak aludni, ráálltam gyógyszerekre (gyengébb nyugtató is) de az se hatott...:(

Másnap még rosszabb volt minden...minden rá emlékeztetett... Borzalmas érzés volt. Mégis még rátetéztem azza,l hogy már csak azért is direkt arra bringáztam, amerre kettesben mindig sétálgattunk:( mindezt azért, hogy még jobban fájjon... belém ivódjon, ezek után soha többé senki nem érdemli meg, hogy szerelmes legyek belé! Nem is leszek soha!

Akkor mikor, a lépcsőházból lementem... becsuktam magam mögött a tömbház ajtaját, megfogadtam hogy egy életre soha többé, egy fiú után se fogok egy lépést se tenni, ha cserbenhagy, egy könnyet se ér, ha elhagy, azt sem érdemli hogy szomorú legyek! Legyen az akárki. Annyira undorodtam az egésztől, életemben először fordult meg a fejemben hogy soha többé nem akarok fiúval ismerkedni, vagy egyedül és magányosan halok meg, vagy lesz, ami lesz.

Három nap után körülbelül összesen négy órát aludtam, az éjszakákat sírással töltöttem... Azzal mellékelve, hogy esténként reszketek, fázom, félek, mert egyedül vagyok! Teljesen mentálisan, idegileg, a csalódottság miatt leépültem.

Másnap elértem egy szintre: Elsétáltam arra a helyre, ahol azon a napon, mikor még együtt voltunk sétáltunk, és sokat leültünk beszélgetni. Ahol még azt hittem, hogy szeret...

Üldögéltem és a telefonomon a közös kedvenc számunkat hallgattam (Funkerman - Falling love) Ekkor összetört minden, már nem éreztem magam egész embernek.Valahogy megváltozott bennem minden... Megláttam a fűnél a szétszórt üvegszilánkokat. Felvettem egyet, s felvágtam vele az ereim. Jó érzés volt… Éreztem, hogy már nemcsak belül a szívemben fáj, hanem már kívül is... Elnyomja a belső érzelmeim a testemben... Kicsit a belső fájdalmam is enyhült…
 Láttam hogy folyik a vér, kezdek elálmosodni, szédülni. Nagyon furcsa érzés volt. Olyan elmondhatatlanul kellemes, ahogy a fájdalom és a megkönnyebbülés elönti a testem.

Végül sokáig üldögéltem, kicsit az eszméletvesztés határára jutottam... ekkor azon gondolkodtam...vajon meghaltam már vagy nem?:(
Nagyon fájt...és nagyon sírtam...életemben nem éltem át még ilyet...féltem h mi van, ha nem tudok meghalni...és miért nem halok már meg?...Mi lesz már?
Végül nem tudom mi lett...körülbelül egy fél órát teljesen kikapcsoltam.

Aztán hosszú múlva feltápászkodtam, s még mindig ég és föld között éreztem magam. Szédültem, hányingerem volt. Elkezdtem hazafelé kullogni, csalódottan és gyáván. Gyengének éreztem magam, az alsó földutakon sétáltam, hogy ne találkozzak senkivel, s pár méterenként meg-megálltam... S leültem, esetleg támaszkodtam, mert rosszul voltam...
Végül hazaértem...tiszta véresen...és a földön gubbasztás által koszosan a kiserdőnél eltöltött idő miatt...elkötöttem a sebet a karomnál melyen a vér megalvadt kissé, így elállt teljesen a vérzés… Nem véreztem el, talán egy kisebb csoda. Esetleg nem vágtam olyan mélyen. Sírtam tovább. Eztán következtek még a komoly dolgok. Éppen, hogy ezen átléptem.

Május elejére teljesen lefogytam... Így is sovány voltam, de ez több lapáttal tett rá. Furcsa gyomor fájdalmaim voltak...s végleg oda kerültem, hogy szenvedtem. Ekkor vakbélgyanúval elmentem az ügyeletre, és kivizsgálásra küldtek. Hét órát ültem az SZTK-ban, mire ki bírták találni, hogy van egy gyomor-izomköteg gyulladásom. Meg egy vese vezeték problémám, azért szakad le majdnem a jobb oldalam:(
Nagycsomó gyógyszer...és egyéb gondok után 5 hét múlva épültem csak fel teljesen, a suli utolsó heteit elég nehezen tengettem el... Rengeteget hiányoztam. Olyan mértékben tönkrementem akkor, mint még soha.

Ezóta már lassan  4-5 hónap telt el...de ez akkora csalódás volt nekem...hogy úgy érzem...ezek után nagyon nehéz lesz bárkit is félelem nélkül szeretni. Kihasználva érzem magam, biztos sosem feledem el ezt...

Ettől sikerült megváltoznom, sok mindenre ráébresztettek a bőgéssel telt éjszakák, a tükörbe nézve szürke, vörös szemű énem... Mindaz a fájdalom, ami akkor tombolt bennem. Kívánni nem kívántam neki egy dolgot sem. Bár ma csak azt gondolom...hogy fele annyira, minimum egyszer nagyon büntesse meg a sors, és legyen olyan nyomorult, és depressziós élete, mint amit velem tett. Hiszen az ő kárán szárad, hogy szeretni valószínűleg senkit sem tudok őszintén, félelem nélkül:(

Azóta kiderült, a szemembe hazudott, mikor megkérdeztem tőle "más miatt van ez?" Azt mondta nem dehogy...ő sose csalna meg...csak azt akarja, h legyen vége...!
Megtudtam nemrég pár hete, hogy azon a napon pesten benézett egy buliba is, az Alterego nevű meleg bulihelyre... S valószínűleg ittas állapotban, valakivel egy alkalmi kapcsolatra összejött... Azért szakított velem...mert nem bírt a szemembe nézni, ehelyett jobbnak tartotta, ha hazudik. Úgysem látjuk már egymást, s ne tartsam egy ordas nagy ribancnak!

Az a fájdalom, amit átéltem...hónapokon át magamat okoltam, magamban kerestem a hibát, biztos én tettem valamit. Könyörögtem egy igaz indokot mondjon, mert tudom, h hazudik... Nem hiszem el, békén fogom hagyni, de nem tette…
Az élet sok hibából áll, van amit már nem tudunk visszafordítani. Van akiben nagyot csalódunk újra és újra. Egyedül csak a rengeteg elpazarolt időt róhatjuk fel legfőbb kárunknak, melyet arra az emberre használtunk fel, mely tönkretett minket. Ez a legnagyobb veszteség…