Ma egy egy nagyon hosszú levélkét írtam. Az nem lényeg, hogy kinek. A témája a mai bejegyzésemmel nagyjából egyező volt. Úgy gondoltam ezt a gondolatot meg kell osztanom másokkal is.

Sokszor gondolkodtam rajta milyen lennék, ha nem meleg lennék. Talán sok mindenkit megkaphatnék. De mégsem tudom elképzelni azt a helyzetet. Igazából nem bánom, hogy olyan vagyok amilyen. Olyan a boldogság és a szerelem, mint a "Sinus-görbe": Egyszer fenn egyszer lenn... Általában a lenn a gyakoribb. Mégis azt a kevés örömöt, melyet egy fiúval élhetek meg mindennél többre értékelem, azért a kevésért érdemes élni. Még ha csak illúzió is minden. Azt hisszük szeret minket, s igazából csak szeret velünk lenni... A kettő közt nagy a különbség.

Nagyon fáj, az hogy ilyen vagyok. S tudom, egy örökre szóló társat sosem lelhetek az életben. Hátralévőmben csak jönni és menni kell nekik, tartós boldogság melegként nem létezik.
Régen sokat álmodoztam azon, milyen lehet érezni azt, ha valaki szeret. Még ha talán nem is lenne semmim az életben, még ha talán a híd alatt kéne megbújnom, akkor is legalább egyszer az életben szeretném megtudni. Viszont ez csak egy múlandó álom. Úgy hiszem, talán őszinte szeretet nem létezik, s amit annak nevezünk az csak a vonzódás, vagy az érdek köteléke.

Egyszer elméláztam rajta, hogy szeretnék gyereket is. (persze nem természetes úton, mert úgy lehetetlen) Szeretnék teljes értékű emberként élni. De ezt csak egyedül vagyok képes fenntartani. Ma már nem agyalok ilyeneken. Minek akarjak gyereket? Ebbe a világba? Örülök, hogy én magam túlélem. Nem szeretném senkinek sem látni azt a sok fájdalmat, a stresszt, a rohanást, hogy mind átéli. Azt hogy egyedül vagy, s nem számíthatsz senkire. Önmagamnak fájna látni egy életet, aki mindazt megszenvedi, amit én.

Volt egy lány akit nagyon régóta ismertem, s nagyon szerettem. Még óvodában ismertem meg. Közösen úgy döntöttünk az általános iskola végén, hogy egy gimnáziumba jövünk továbbtanulni. Így tarthatjuk majd a kapcsolatot. Ő egy másik szakot választott. Ekkor gimnáziumban az első osztályos koromban kezdtem kikacsingatni ki az, akinek elmondhatom?

Sokat gondolkodtam, s mivel benne bíztam úgy döntöttem kitálalom. Persze sülve-főve együtt voltunk, az élet minden részét megosztottuk egymással. Úgy éreztem örökre ő a legjobb barátom, s az is marad. Elválaszthatatlanok voltunk. De azt a bizonyos titkot nem árulhattam el. Semmiképp sem. Mivel egy utcában laktunk így mindennap láttam őt. Sokat készültem arra a bizonyos mondanivalóra. De mindhiába, mert mindig elmaradt. Egyszer észrevettem kezdünk kicsit eltávolodni egymástól. De mégsem sejtettem miért.

Ekkor határoztam el, hogy közel kerülök hozzá. S kimondom, ami vagyok. Ő is azok közé kell, hogy tartozzon, akiknek elmondom. Egy alkalommal elhívtam beszélgetni. Sétáltunk a közelben, egy nyugis helyre mentem el. S mikor alkalmas volt a pillanat, felhoztam, hogy mondanom kell számára valamit. Ekkor közöltem vele, hogy meleg vagyok.

Azt a pillanatot egy életre megbántam. Egy világ tört össze bennem. Egész életem alatt azt sejtettem, ő a legjobb barátom, akinek talán bármit elmondhatok. Jóban és rosszban egyaránt szeretni fog örökké. Pedig én annyit segítettem már rajta. Mégis ezt érdemeltem?

Elmondtam neki… Ő ekkor sírva fakadt. Azt mondta soha többé, míg él nem akar látni. S gyűlöl. A fejemhez vágta, hogy ő éveken keresztül szerelmes volt belém, de nem tudta miért nem alakul ki semmi köztünk. Fejemhez vágta, hogy undorító vagyok, annyira gyűlöl, hogy soha többé nem akar látni!

Körülbelül 12 év barátság így omlott egy szempillantás alatt össze. Azóta sosem beszéltünk. Ha látom az iskolában, átnéz rajtam, s szó nélkül elmegy a folyosón mellettem. Arra sem érdemes, hogy rám tekintsen. Kerül, mint egy leprást. Hatalmas csalódás volt nekem, pont abban csalódni, akiről ezt sosem feltételeztem volna. Nyilvánvalóvá vált bennem, az ember őszintének tűnő barátai rögtön eltűnnek a bajban. Sokszor eszembe jut az arca még a mai napig is. Három éve sem tudtam elfeledni a szavait.

Örökre bennem marad majd. Elmondhatom, még ha egy mások szerint is rohadt kis buzi vagyok, akkor is vannak érzéseim és ember vagyok, mint bárki! S nem fogok félni senkitől sem. Nem érdekel, ki mit mond, nem érdekel, ki mit tesz, nem fogok hazugságban élni, s azt hinni az emberekben, hogy velem vannak. Felvállalom akinek csak tudom ami vagyok, mert én így boldog, így érzem magam biztonságban. Tudom, hogy akik ennek ellenére kedvelnek, s mellettem állnak ők őszintén teszik ezt! Ezután nem lehet kérdéses.

A sok közül, ez is egy életre szóló tanítás volt. nagy árat fizettem akkor, de megérte. Ráébresztett a valóságra. Arra a bizonyos keserű valóságra. Eltűnt az álomvilág.
Már tisztán látok. S az igazság látványa a legnehezebb. Elviselni a valóságot. S tudni, hogy nagy valószínűséggel nem lesz jövőm. Nem lesz senki egy életre mellettem.

Talán, majd ha sokkal idősebb leszek, újra elgondolkodhatok egész életem értelmén. Mikor meglesz mindenem, ahogy most. Viszont nem lesz senki, akivel megoszthatok mindent, s önmagam is. Akkor fogok a legfájdalmasabban rádöbbenni, szart sem ér az egész mindenség, amit elértem nem jelent semmit. Az életben egy kudarcot vallottam. S sajnos csak egy lehetőségem volt.

Nagy gondolatok ezek így 17 évesen. De valahol igaznak bizonyulnak. Bevallva a tényt, rettegek attól, hogy majd 40+ és 50+ év felett is a visszataszító társkereső oldalak tömkelegét kell majd esténként nézegetnem. Lélek, s örömök nélkül, melyet a csalódás ölt ki belőlem. Magányosan a fotelban nézek majd ki üres fejemből. S szememből könny cseppen, mint most.

Ehelyett ezerszer inkább a halált választom, mert nagyon félek. Félek a jövőtől. Félek önmagamtól! Félek a magánytól! Sajnos én is csak egy ember vagyok a sok közül!

Nem szokásom más tollával ékeskedni, de most muszály ezt tettem. Egy blogban még régen olvastam, egy valaki által helytállóan megfogalmazott „miért” listát. El is mentettem akkor, s most be is illesztem nektek. Teljesen igaz rám. Szinte magamba láttam az olvasása közben:

„Miért van az, hogy általában mindig a legrosszabb döntéseket hozom meg ?

Miért van az, hogy mindig olyan emberekbe futok bele akikbe nem kéne ?

Miért van az, hogy aki nekem kéne, annak én nem ?

Miért van az, hogy tele vagyok negatív gondolatokkal ?

Miért van az, hogy megint a halálon és az öngyilkosságon jár az agyam ?

Miért van az, hogy egy jó ideje csak a rossz történik ?

Miért van az, hogy éjjel rémálmok gyötörnek ?

Miért van az, hogy magányosabb vagyok mint valaha és bármerre próbálok kitörni kemény falakba ütközöm?

Miért van az, hogy nem vagyok senki számára érdekes ?

Miért van az, hogy én vagyok a gyengébbik láncszem?

Miért van az, hogy egyre melyebbre kerülök és egyre szürkébbé vállok?

Miért van az, hogy görcsösen akarom, hogy szeressen már valaki ?

Miért van az, hogy annyira félek a holnaptól ? Miért van az, hogy érzékeny vagyok ? Miért ?”

Az egyik nagy gondom, az hogy más részről mindenki fáradt, ideges és el van tűnve és mellékvágányra van húzódva. Mindenkinek megvan a saját baja, gondja. Én meg egyedül érzem magam a világ közepén és szeretném, ha valaki átölelne, nem engedne el sosem. Szeretetre vágyom. Valakire, aki csak az enyém. Akivel esténként összebújva sétálgathatnék a hidegben a csillagokat szemkigubbadásig bambulva...aki eljönne velem a világ végére is, ha én úgy szeretném...és aki mellettem lenne...és nem rettegnék attól, újra jön egy mély depihullám és nem maradok talpon...hiszen egyszer betelik a pohár...és félek bekattanok...

Hiányzik valaki, akiben kapaszkodhatok...s nem sodródom el a bizonytalanságba! Úgy érzem magam, mint a kisfilmben a srác az első 5 percben...érdekes egy élet, amiben vagyok:S Ha érdekel, nézd meg!