Sajnálom, hogy mostanában nem írok olyan sokat. Szerencsémre elég sok a munka, ami lefoglal. De folyton úgy érzem valami hiányzik és egyre többet tűnődök rajta, mihez kezdjek.

Úgy érzem, ahogy most is így éjjel, hogy teljesen egyedul vagyok a világ közepén. Nem tudom mihez kezdjek. Küzdök már évek óta, s semmi eredményt, semmit nem tudok felmutatni. Évek óta ugyanott szenvedek, ahol elkezdtem. Most is csak mindig a szerencsén mulik az életem, hogy valamerről csurran-cseppen! De nekem ez már kevés. Testileg és lelkileg is ki vagyok most égve. Úgy érzem ezt nem bírom soksok éven át csinálni, de egy életen át biztos nem. Szeretnék biztonságot, tartozni valahova, tervezni és egyszeruen csak élni, de semmi esélyt nem kapok ehhez sehol!

Voltak kisebb-nagyobb sikereim, ezek közt előfordult folyton, hogy kaptam egy kis reményt, majd miután kezdtem beleélni magam és ismét csalódnom kellett ebben a szar életben, folyton kevesebb lettem mint voltam.

Annyi lehetőség, esély és minden szarság volt amire azt hittem most megfogtam az isten lábát! Aztán ezek a butaságok mindig kivettek belőlem újabb és újabb darabokat, aztán még azt a kis hajszálnyi életkedvet is porrázúzták bennem ami még megvolt.

Nagyon bánt az is, hogy magányos vagyok. Napközben az életem a futkosásból áll. Mindig megyek mint a lószar és semmi értelme az egésznek! Nincs egzisztenciám, nincs jövőm és nincs senkim sem. Esélyem sincs rá bármit is megvalósítani!

Gyűlölöm azt az érzést is, hogy nincs senki akivel ünnepelhetném a születésnapom, vagy valami alkalmat, vagy akihez hazatérek és hozzá lehetne bújni, aludni egy jót. Engem minden egyes este az üres szoba fogad és a plafon.

Nem értem meg magam a saját korosztályommal sem. 25év alatt minden korombeli meg van hülyülve, szétszórt, fogalma sincs mit akar, nem tudja mihez kezdjen, csak ide-oda csapódik. Az felett pedig mindenki ki van égve, beleunt az egészbe és tekjesen inaktív. 

Nem akarok én is ilyen lenni, és beletörődni. De mivel nincs létbiztonságom, nincs semmi amiért van értelme reggel felkelni és dolgozni indulni. Nem tudom mi lesz velem. Egy hatalmas nagy semmi vagyok immár 18éves korom óta. Meddig lehet még így élni?! Meddig lehet ezt bírni? Az egy dolog, hogy éppen van pénzem vagy valami, de ez az egész lószart se ér ha senki sincs akivel megoszthatnám.

Sajnálom, hogy ilyeneket írtam, de ezt gondolom szinte naponta. Teljesen tehetetlenül állok az előtt, hogy életem legszebb évei ezzel a szomorkodással telnek el és a fiatalságomra nem fogom szívesen visszaemlékezni, mert csak a sok kudarcot látom, meg a térdig érő szart ebben az országban amiben dagonyázunk!

Jóéjszakát.