Sokan kérdeztétek, miért költöztem el a Corvinról, pedig évek óta ott éltem és nagyon szerettem ott lenni. Így most válaszolok is a talánra. Amúgy jólesik, hogy vannak olvasóim, akik követtek és figyelitek a blogom!

Szóval a történet ott indult, hogy úgy érzem fokozatosan az évek alatt "felnőttünk". Míg a kezdetek kezdetén egy nappaliban lakva kezdtem a pályafutást, majd az életünk egy klassz kis csapatos "koli-feeling" volt sok bulival és pörgéssel, tömeggel, rengeteg remek programmal amit a szívemben biztosan megőrzök örökre.

2013 végére viszont ez megvaltozott. Mindnyájunknak a munka, főállás és a jövőépítés lett a célja! Valahogy már elmaradt az a feeling ami volt. Elszenvedtem egy szakítást is amiböl sokat tanultam. Többek között, hogy senkire sem számithatok, hónapokig 40-60ezer ft-os összeget fizettem a szobáért szó nélkül miközben a lakótársak ketten osztoztak a másik szoba költségén. (Pár ismerősöm, egy jóbarátnőm és unokatestvérem segített azzal h ottlakott hosszabb-rovidebb ideig és szobán osztoztunk. Majd mikor a jelenlegi párommal megismerkedtem és egymásután 9-10 napon át nálam volt folyamatosan akkor kegyetlenül le lettem teremtve. Hogyan gondolom ezt? Ezt hívom úgy, hogy felnőttünk. Kinőttük a jelenlegi állapotokat, s 2014 elejére azért konfliktusok is összegyűltek és elindultak. A személyiségem és a körülményeim is megváltoztak. Rájöttem arra, valahogy a jelenlegi keresetemmel, életszínvonalammal nem is lenne muszáj alkalmazkodnom másokhoz. Főleg nem úgy, hogy duplaannyit fizetek, majd kettős mércével a falhoz szorítanak. Föleg olyan indokkal ami szerint "nem mi tehetunk rola, hogy nem akarsz fizetni, ha nem is laksz itt". Tehát egy nagy tanulópénz volt nekem a vége. Valahogy az év elején már eltávolodtunk egymástól. Megismertem februárban az új párom is.

Ebből sajnos egy mély konfliktus adódott ami későn lett kimondva. Ekkorra úgy éreztem huszonX évesen ha nem muszáj akkor minek alkalmazkodom másokhoz? Nem utálok semmit jobban, mintha az otthon töltött szabadidőm alatt mások baszogatnak, vagy kinéznek a lakásból, rosszallásukat fejezik ki és éreztetik - vagy éppen érzem a feszkót magam körül. Kicsit megijedtem a történtekből, kimutatta mindenki a saját foga fehérjét egymasnak, ahogy énis a sajátom.

Megijedtem, mert ez csak egy albérlet, de mi lenne ha Rion jövőbeni lakásában bérelnék egy szobát? Az nem albérlet lenne, hanem a sajátja. Én pedig alárendelten alkalmazkodnék, nem hozhatnék fel ismerősöket a párom nem lehetne zavartalanul velem és nem fejlődhetnék. 2014 márciusának közepén éreztem, hogy nincs szükségem további konfliktusokra. Harag nélkül időben el kell válni, mielőtt romlana a helyzet. Sajnos előfordulhat, hogy a mai napig teljesen más okot vélnek - pedig nekem csak ennyi volt a motivációm. A korlátlan szabadság, alkalmazkodás-nélküliség. Önálló életépítés...

Az már csak mellékes dolog, hogy Amanthullal összeköltöztünk. Valahogy egyeznek a gondolataink, a világról alkotott képünk. Nagyon határozottan, stabilan és gyorsan fejlődünk. A sors nem lök elénk családi, vagy anyagi problémákat sem. Így a kezdeti konfliktusok pár hét alatt megváltoztattak és készen lettem a visazafordíthatatlan elszakadásra. Ennyi! Utólag így leírva kifejezve, egyáltalán nem is érzem magam semmiben sem hibásnak. Lezártnak tekintem a dolgokat. Ez történt, megtörtént, tovább kell lépni.