Az előző "regisztráció" nevű bejegyzésem folytatom is.Pár hét beszélgetés után végre eljöhetett a nap, mikor találkozhattunk. Szerencsére úgy alakult, hogy a szüleim éppen elutaztak egy napra Győrbe. Ezen a napon elhatároztam lépek.

2007. július 12. volt, egy csütörtöki reggel, már 6 órakor összeszedtem magam, és bringára pattanva, rohantam is a vonat állomáshoz!

Annyira boldog voltam végre láthatom őt! Teljesen elöntött az a borzongás... az a melegség, meg minden, ami ilyenkor van ,annyira sokat gondoltam rá, a bringázás közben is, is nagy nehezen kiértem az állomásra! Nagyon fáztam, tudni illik reggel azért hűvös van ám, s egy szál ingbe nem igen fogom magam jól érezni az biztos, de majd verődik az idő.

Nézelődtem a környéken s vártam hosszasan a vonatra, figyelgettem a még velem várakozó embereket, s láttam páran nem is várnak tovább, s elkullogtak. Lassan nemsokára csak én maradtam, kongott az egész peron magányosan, egy öreg nénikét kérdeztem meg, aki mondta, hogy „fiam erre a vonatra hiába vársz ám, majd jön 10 óra felé a másik.”

…”Falunk”, ami épphogy megkapta a város elnevezést eléggé forgalmatlan volt, és hát ezek után felment bennem a pumpa úgy, hogy mintha direkt így lenne, nem igaz hogy nem tudok Berényig eljutni! Idegesen összeszorult a gyomrom, s órámat nézve láttam még csak 7:15 van!
Felidegesítettem magam, s kicsit el is kezdtem sírni, s egy SMS -t írtam, hogy nem adom fel, akkor is ott leszek!

Felhergeltem magam annyira, hogy rohantam a bringához, gondoltam gyorsan le is tekerek a buszmegállóhoz vissza a 100 Ft. - bt. üzletéhez. Azonban mint mindig az úton is ekkor üt be a krach, a reggel még nedves járdán megcsúszva, akkorát tanyáltam, hogy eszembe jutott vajon meg kell-e számolnom a fogaimat, megvan-e mind egytől-egyig, mert nem csodálnám, ha hiányoznának.

Szerencsére vastagabb farmer volt rajtam, így nem okozott nagy sérülést úgy láttam... Azonban elég jó ereje lehetett, mert a farmer a térdénél kiszakadt rendesen. Így a szakadt farmerom miatt ám nem azonnal a megállóba mentem, hanem előbb haza vettem az utat átöltözni. A seb nem volt valami szép a térdem alatt. Nem volt valami nagy kunszt, de csuda vigye el, baromira vérzett, tizedannyira, mint amennyire fájt. Sokkolt a látvány, most mit tegyek? S jelenleg nem is találtam semmi kötést, felmérgeltem magam, hogy a lakásba sosincs semmi, és fogtam magam a kocsi kulccsal kimentem a garázsba, kihalásztam az autóból az elsősegélydobozt, s a benne található fejlettebb felszereléssel elláttam magam, gézzel bekötöttem, stb. ami kellett. Vettem egy vastagabb felsőt, és nyomban összekapva magam bringa nélkül kifutottam a buszmegállóhoz, nem érdekelt már mennyire fáj, bicegni nincs idő, kapkodni kell a két szem szilvámat. Hajtott az akaratvágy vágytam rá, hogy végre láthassam!

Várakoztam hosszasan, s már fáztam az idegességtől, de belebeszéltem magamba, ez a te napod, nem másoké, ideje hogy te érezd jól magad! Telefonomon hívtam Alexet, s mondtam neki egy kis gond volt, de már várok a buszra, s majd megyek, megcsörgetem, ha Szolnokon vagyok. Ha meg látom, elmesélem a sztorit!

Ugrott az eredeti tervem, teljesen be voltam rezelve, még buszon se utaztam soha egyedül Szolnokra, maximum a haverokkal, s most nem volt tervem mikor, hol, hogyan fogok én egyáltalán átszállni! Jött is a busz, s izgatottan szálltam fel, s vettem első jegyemet a Szolnok Ispán körútig, mert mivel a sofőr azt javasolta akkor jutok leggyorsabban a vasútállomáshoz, ha ott szállok le, és átsétálok majd valami 24/a körjárat megállójába!

Nem volt panaszom egy tíz perc alatt már úton is voltam, nem késett a járat, mint a vonatok szokás szerint. Fel is ültem a buszra, s az idegeim már tűkön voltak, nagyon rossz volt, nem is tudtam mi lesz egyáltalán. Szinte örökké valóságnak tűnt minden, de sikeresen beértem Szolnokra! Ott megcsörgettem Alexet és vissza is hívott, mondtam, hogy itt vagyok Szolnokon, nemsoká haladok a vonathoz. Ha odatalálok ebben a kavalkádban.

Soha nem tettem meg még ilyen hosszú utat, és fogalmam sem volt egyedül hogy teljesítem, pedig  ma már nem látom nagy ördöngösségnek! Kérdezgettem az utcán pár embert, akik segítőkésznek látszottak, s velük sikeresen fel is bírtam szállni a körjáratra. Szerencsémre a kedves „öreg nénik” mindig segítenek, s a buszmegállóban beszélgetőpartnereket is találtam magamnak. Hasonló kocka felfogásúak voltak, mint én, beszélgettünk számítógépről, és programokról.

A vasútállomásnál volt a végállomása a busznak, így gondoltam jobb is, biztos nem megyek tovább, nem maradok le. Be is értem ide, s már még boldogabb voltam, végre sikerült. Élőben látom Szolnok pályaudvarát, mekkora nagy, egy kis semmi hozzá képest a földvári, a maga 2 pár sínjével!

Éppen csörgött a telefonom, anyukám volt az, s fel is vettem s azt mondtam éppen bringázom, azért vannak autó hangok a háttérben. Már nem számított semmi, hány hazugság, mindent képes voltam kockára tenni, a családi életem biztonságát is, s azt is tudtam, hogy nem lesz egy jó világ, ha kiderül az igazság!

A váróteremben feszülten rohantam a pulthoz és vettem meg első jegyemet Jászberénybe! Innentől már sima út vezetett mindenhez! Oda is ballagtam a megfelelő vonathoz a földalatti aluljáró felé, s vagy 5 embert kérdeztem meg a biztonságért hogy tuti jó helyre szállok-e fel. Időben jól álltam, még csak 9 óra kezdett lenni. Felszálltam a vonatra, s feszültem üldögéltem, de mégis könnyebben, mint még nemrég az első megállóba, kikapcsoltam a mobilom ne zavarhassanak anyuék, mert akkor le fogok bukni, de így is gondoltam, lehet nem úszom meg, mert ez úgyis kiderül majd.

A vonat már hosszú ideje ment, s egy velem utazó középkorú nőt kérdeztem hová megy. Mondta ő is Jászberénynél száll majd le. Kövessem őt, látja, rajtam biztos először utazok így. Mondtam is igen ez így van. Három megálló volt még hátra, s nagyon izgatott voltam, fülledt nyári meleg volt már, a reggelhez képest, s belülről sem éreztem másképp.

Napokkal ezelőtt gondolkoztam rajta vajon mit fogok először szólni neki, de ma már minden szó elmaradt olyan izgatott voltam. Első fiú az életemben, első utazás, s első olyan srác ki mondása szerint - meg szeretne ismerni. Közbe egóm megszólalván mondogatta: „Ez igen, nincs nálam nagyobb arc, egyedül ennyit haladni előre! Csak így tovább!”

Konkrétan nem is vártam túl sokat ettől a találkozástól először, majd lesz, ahogy lesz. Viszont jó lenne, ha kölcsönös lenne a bizalom, és alakulna köztünk valami.

…Mikor már csak egy megálló volt a kezem-lábam remegett, s a szívem a torkomban éreztem dobbanni, nagyon zavarban fogom magam érezni tudtam, s ezt nem tudom majd úgy leplezni, mint szoktam máskor, ez más eset. Izgatott voltam vajon milyen lesz első látásra? Milyen ember is valójában, az interneten sajnos sok embert félreismerhet bárki, nem egy ilyet olvastam, nagyon résen próbálok lenni.

Hirtelen megszakadt az egész világ, borzongás futott rajtam végig, s el is felejtettem mit gondoltam az előbb, tanakodásomnak vége lett!

S eljött a pillanat mikor megpillantottam először a Jászberény feliratú vasúti táblát! Folyt rólam a víz a stressztől, az idegességtől, elmondhatatlanul vágytam rá, hogy most már találkozhatok vele, és meg fogom ismerni. A vonatról remegve szépen lassan szálltam le, s nézelődtem körbe, s reggel felvett melegítő fölsőmet fogtam a kezemben, óvatosan le ne ejtsem! De még nem láttam senkit, az épület felé sétálva, megpillantottam egy intő kezet, s akkor majdnem ott dermedtem le, ott van ő, s én sikeresen eljutottam ide. Mentem szép lassan a kezemben tartott felsővel, amit már levetettem, még egy szál ingben is melegem volt.

Hihetetlen volt, végre itt vagyok!

S nem ismertem félre, pont olyan helyes, mint a képeken, csak most élőben láthatom! Haladtam felé, s mikor odaértem köszönt is hogy "szia... hát ideértél..." Nekem bevallom totális gumó lett a torkomba, és halkan csak egy "... Hellót" tudtam benyögni. S egy mellette álló srác kezet fogott velem, mint ő az előbb, s be is mutatkozott, Alex egyik haverja személyében.

Ettől meg még nagyobb zavarba jöttem, a kaján vigyortól, amivel rám néztek mind a ketten... De én annyira le voltam gyökerezve hogy még a nevét se tudtam megjegyezni először, sőt még ha kérdezték volna a sajátomat, azt se tudtam volna.
Meg azt se hogy egyáltalán fiú vagyok vagy lány. Talán mindkettő voltam akkor!

Viccet félretéve...

Annyira új volt nekem ez a helyzet, csak néztem rá, (aztán rájuk) magamba gondoltam, s ekkor vezényszóra megszólalt Alex, hogy akkor ne álldogáljunk itt, hanem inkább induljunk is valamerre. Itt van Zsolti, nem messze lakik, közbe említette a nevét, így meg is jegyeztem utólag, mert nemrég még nem tudtam.

Oda is értünk, s út közben, mint a néma kuka olyan voltam... Szerencsére annyi volt a jó, hogy annyira nem volt hosszú táv, csak egy 50-60 méter a vasúttól. Egyszerűen nem ismertem magamra, az MSN -en annyit tudtam beszélni, de most itt nem megy, mi lesz velem, olyan égés, annyira be vagyok zavarodva.

Nyitotta a kaput, s be is mentünk rajta...
...Az előtérben leülve kezdtünk tőmondatokban beszélgetni, s megjegyzéseket váltani: mert mikor kérdeztek egyszerűen nem tudtam teljes mondatot összerakni. Nagyjából felvázoltam milyen komplikált is volt az út, és hosszú számomra. S ennyivel abban is maradtam, gondolkoztam miről beszéljünk egyáltalán, de nem volt semmi a fejembe. Ott ültünk hárman és semmi, totálisan leblokkoltam. Erre pár poén be is csúszott, ők maguk közt megjegyeztek pár amolyan "meleg" témájú célzást egymásra viccelődésből, s ekkor meg is jegyezte Alex, hogy nagyon csöndben vagyok, zavarban lehetek ám... S jót mosolyogtak, én meg irultam-pirultam ám, mint a déli gyümölcs.

Beszélgettünk még egy kicsit, s aztán a telefonommal ki is mentem, s anyumat csörgettem meg, hogy hívjanak fel, és magamnak készítettem egy alibit. Tudtam, hogy estére jönnek ám haza, de a biztonság kedvéért, ha nem érek először oda előttük, addigra akkor maradjon ez a megoldási terv: mondtam, hogy a Barátnőimmel elmegyek pizzázni, és lehet, nem leszek otthon addigra, mert este 7-re megyek.

S ezt megbeszélve, le is tettük, s én már sokkal megkönnyebbülten mentem vissza a lakásba. Nagy kő esett le ezzel is a szívemről. Közben az udvaron császkáló kiskutyán vigyorogtam, annyira aranyos volt, majd felbuktam benne… Habár, furcsa volt, hogy nem pont kettesben vagyunk, de később a helyzet alakult: mondta Alex, hogy menjünk át hozzájuk, és beszéljünk ott.

Nem is tudtam mit gondoljak, most meg csak 2-esben leszek vele, még ennyire se tudok majd megszólalni az biztos. 10 centis gumókkal a torkomban indultunk el oda ahol ő lakik... S még nem is tudtam mi várhat rám, mi lesz, vagy mit teszek, vagy hogyan lesz. Elérkezett ezen fejezet, ezen része is, nem volt nagyon sok kedvem leírni, de mivel életem nagy történetéhez ez is hozzátartozik, muszáj…:)

Mai napig, el-elgondolkodom rajta, vajon miért voltam ilyen naiv... Életem legnagyobb hibájának találom ezt a megismerkedést. Miért nem ismertem meg inkább egy becsületes, kedves, aranyos srácot, miért hiszek mindenkinek? Talán igaz kevés azok száma, akik tisztességesek, de biztos létezik olyan ember is attól, hogy még nem láttam soha.

Ő egyáltalán nem akart tartós kapcsolatot velem, ezt leszűrhettem volna csak az adatlapján lévő szövegből. Ez észrevehető talán az idézet célzásaiból is. Ma ezt átlátom, talán nem is tudatosan választotta ezt a szöveget pont oda, az emberekben van egy bizonyos belső érzés, ha nem is tud róla hasonló megnyilvánulásokat ösztönből tesz mindenki...

"Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes."

Azt hiszem sokszor jártam úgy, hogy melléálltam valakinek, s aztán cserbenhagyott mikor ő neki kellett volna segíteni, de igazából, ha tudtam volna előre, akkor is ezt tettem volna, nem tudok ennyire gerinctelen lenni. Én a mai napig keresem azt a valakit, aki igazán szeretni fog, s tényleg képes kitartani mellettem, akármilyen időkön megyek át.

 De nem merem, egyelőre az életem kötelezni bármerre is, hiszen amibe eddig belekezdtem az mind elveszett, csak álomcélokért küzdöttem. De milyen is lenne az élet álmok nélkül? Nem érne semmit, nem lennének célok, a magány egyedül, de nem is gondolok erre sokáig, mert ettől nagyon félek. Nem akarok egyedül lenni, de nem értem miért nem szeret senki. S nem őszinte velem, nem mond ki semmit! Pedig ezt várnám csak, olyan nehéz ez?

...Szépen lassan elérkeztünk hozzájuk.

Közben egy elég jót nevettünk is, mert mutatta, hogy a világos-zöld pólóján van egy folt, az úton mutatta a fát, hogy tuti onnan esett rá az a kis apró szemű gyümölcs, aztán az foghatta be. Hogy pusztuljon ki az a fa, általában mindig így jár, akármennyire is vigyáz.
....Egy panellakásban élt, családjával, vagyis nővérével, és az apjával.
Őket azonban nem ismertem meg, nem is találkoztam velük. Bevezetett szobájába, s a nagy csönd követett engem egy ideig. Bekapcsolta a számítógépet, és a csetre fellépett. „A jó öreg Gyalogló cset”, általában nagy hobbija, ahogy megfigyeltem, volt hogy sokat volt itt fenn beszélgetni, szinte fél napokat. Beléptünk a MÁS csetszobába, és elvoltunk egy jó ideig. Nekem közben két gondom is akadt, egy hogy nagyon éhes voltam, a másik meg hogy nem tudtam mit is szóljak. Csak átlagos hétköznapi dolgokról beszéltem, ha kijött valami a számon, pedig nem ezt terveztem!

Nem akartam nyavalyogni, de csak éhes voltam és szóltam neki, ő meg adta tippnek, hogy a közelben van egy kis bolt, nemsoká elsétálhatnánk egy kicsit oda, veszünk valami kaját, aztán megoldjuk. A gépet otthagyva összekaptuk magunkat, s el is mentünk a kisbolthoz, rövid válogatás után az alapélelmet megvéve, plusz két kakaós csigát, meg is volt vásárlásunk. Út közben, persze mit is mondjak bántott több dolog, s az is, hogy egy részben lódítottam neki. S mikor kezdtünk beérni a főbejáraton, kint elmondtam neki, hogy igazából a korom 14 év. Nézett rám a nagyra dülledt szemeivel, s meg se tudott először mukkanni. S meg is kérdezte, hogy most viccelek-e, vagy ez most biztos? Hát egy kicsit letörve mondtam, hogy igen ez így van… Ezután megbeszéltük röviden a témát, és szerencsére azt mondta, lehet csak az volt, amit hallani akartam: Nem zavarja a dolog, az az egy év nem számít már, mindegy neki. Egy kicsit meg is nyugodtam, s szerencsére hamar ejtődött a téma.

Megkajáltam a péksüteményt, s az egyiket hagytam is. Egy pohár vízzel kísérve, s már csillapodott éhségem. S végre tudtam inkább rá koncentrálni. Annyira aranyos volt, helyes srác, kicsit olyan butuska a beszéde, amolyan csajos, de amúgy bírtam benne. Illett hozzá. Egy kicsit bele is zúgtam így első látásra. S minden percet kihasználva őt méregettem szememmel. S egészen elkalandoztak gondolataim. Történt is egy változás, a gépezést abbahagyva, én a fotelban ültem, s ő az ágyon foglalt helyet, s beszélgettünk egy kicsit. Folyton csak őt néztem, meg az aranyos, s sugalló kis tekintetét, szinte elvesztem benne. Zöld szeme, meg a szőke haja… teljesen az esetem volt.

Meg zavarba jöttem néha a kaján vigyortól, s gondoltam ő is férfiból van, úgyis egy helyen jár a fejünk kereke odabent... Nem is tudtam miről beszélünk, piros lehettem zavaromban, mint a vadalma. S közelebb kerülve, nem is mertem nagyon kezdeményezni, s erre mondta, hogy "nem harapok én, nem ettem még meg senkit", s megcsókolt. S mint akit elvarázsoltak annyira eltűnődtem gondolataimban, szinte egy más világban voltam.

Annyira jó volt, első teljesen igazi csók (mely teljes elhatározásból történt), amit egy fiútól kapok, még lánnyal sem éltem meg ilyet. Csodálatos érzés volt, s a csók közben szépen lassan simogattuk egymást a ruhánkon át... S ingemet lassan gombolgatta ki... S felém helyezkedett, míg én hanyatt feküdtem s úgy csókolt és simogatott. Mintha gyenge áramütés ért volna mikor hozzámért teljesen leblokkoltam, annyira új volt nekem az érzés.

De nagyon élveztem, eszemben sem volt tiltakozni, s kicsit félve elkezdtem én is lassan simogatni. S kértem vegye le a pólóját. De nemet mondott rá, mivel a haja be volt zselézve, s nehogy elrontsa vele, s egy kicsit segítségül fentebb húzta. S úgy simogattam felsőtestét. - Kicsit bátortalanul, de mégis magamban azzal a nyugalommal, és félő szárnypróbálgatásokkal. Sikerült végre egy kicsit összemelegedni, s szinte el sem engedtem volna sose, olyan jó volt egy pillanatra átölelni, a szex mellett még ez az egyetlen dolog, amire mindig is nagyon vágyok. Amolyan kis "szeretethiányos" vagyok... szomjazom érte.

Gyengéden folytattuk a dolgokat, s a többi történt dolgot szerintem már elképzelte mindenki... Nem is fejtem ki bővebben. Szépen elvoltunk, s igaz mondta előtte, hogy a faterja, majd jön haza, de a nagy összemelegedésben kihűlt már ez a gondolat, és mit ad isten be is állított egy jó idő múlva. Nem estünk pánikba, határozottan visszaöltöztünk, s mintha semmi se történt volna visszaültünk a gép elé.

De nem nyitott be senki, csak elment az ajtó előtt, s ennyi volt a kis dráma. Már nem volt esély újrakezdeni, így le is tettünk róla. Én bennem meg kezdett a félelem megjelenni, hogy mi lesz, ha időben nem érek haza. Ezért inkább javasoltam, hogy indulok is, mivel már délután 4 óra elmúlt egy ideje. Nem akarok otthon lebukni. Kicsit szomorúan kisétáltunk a vasútállomásra, s vonatjegyet véve vártunk. Csönd volt, nem is tudtam mit szólni, szinte majdnem sírtam volna legbelül, hogy mennem kell.

S hallottam jön a vonat, s fel kellett szállni, nem tehettem mást. Elváltunk egymástól, elköszöntünk, megígértük látjuk még egymást... Annyira szerettem volna legbelül érezni még azt az érzést, nem érdekelt volna, ki mit szól, legszívesebben átöleltem volna, hogy álldogált ott, s megcsókoltam volna búcsúzásképp, de nem lehet ezt tudtam én is. Nem kockáztatom, hogy a hétköznapi várakozó emberek mit szólnak ehhez.

Meg szerintem ő sem pártolta volna.

Körülbelül 5 óra felé már el is indultam.

...A vonaton volt ám időm gondolkozni a történteken, egyrészt boldog voltam, meg egyrészt nagyon szomorú is, hogy haza kell jönnöm! S könnyes szemmel üldögéltem leghátul, magamban. Szolnokon sétálgattam, úgy gondoltam most az egyszer kihagyom, hogy helyi járaton üljek, s a Zagyva mentén néztem a sok boldog embert, akik mind üldögélnek, meg a gyerekeket hogy milyen felszabadultan játszanak.

Nemhogy én is kitörően boldog lennék, leültem az egyik padra, s elkezdtem mélázni. Talán sírtam volna, mert nem bírtam tovább, folyton arra gondoltam, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, sohasem lehetek egy fiúval olyan boldog, mint a normál emberek, hiszen mindenki csak megbélyegezne minket.

A buszhoz sétálva a kakaós csigát szorongatva, ami megmaradt elgondolkoztam egy hajléktalan idős férfi láttán. S rájöttem neki sem lehet az élete könnyű, én miért rinyálok mindig ezen, hogy nekem milyen nehéz. Nekem van családom, és remélem, hogy engem ettől szeretni fognak, nem dobnak el maguktól!

Hazaértem szép hosszú buszozás után, mit megtettem a vonatról leszállva, s sétáltam a jó meleg nyárban hazafelé. Az úton nem sok mindenkivel találkoztam, hisz hűsölt a falu apraja-nagyja, mivel még este hat körül meleg volt nagyon...

Hazaérve még beszéltem vele utoljára telefonon mikor találkozunk legközelebb. Nyitottam az ajtót, s megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy szüleim még nincsenek itthon, így nem is kellett volna a "délutáni pizzázás a csajokkal" kifogás keresése, rég hazaértem időben. Ennyit hazudni csak ezért, hogy egy kicsit boldog legyen az ember?

...Soha sem éri meg, csak néha látjuk úgy, nincs más út. Pedig van megoldás, megtanultam én már a leckét, többet nem lesz ennyire első senki. Majd ha lép, akkor lépek én is. Annyit áldoztam már.

"Az élet egy álom, álmodva éljük, de az álmokat sajnos nem éljük meg!"

...Lefürödtem, s fáradtan a hosszú nap után, elővettem a plédet, lehúztam a redőnyt, s aludtam egy jót, míg szüleim haza nem értek.