Olyan sok a hülye ember. Belépek ma a randis lapra, erre van egy új üzenetem. Nah mondom tök jó, mert úgyis ezer éve nem kaptam semmi írást - mivel máregyszerűen nincs több emberakit visszautasíthatnék és nem írt még volna. Bele is lépek, már a névről rögtön felismertem a pasit. Egyszer már írt, kb. 4-5 hónappal ezelőtt - mellesleg teli hibákkal. Nyitom meg a levelet erre:

Szóról-szóra ugyanazt, betűtől-betűig, mint a múltkori levele volt elküldte ismét (gondolom ezt küldi mindenkinek - elég lekicsinylő benyomásom lett), mert ahogy leszűrtem arra nem emlékezett, hogy írt már nekem – s pont ugyanazt. A korhatárt messze átlépi, egyrészt olvasni se tud sztem, mert ki van emelve ordas nagy betűkkel a bemutatkozóban két helyen is. Elején és végén is… tehát kiüti a szemét a „!!!CSAK 17-19 KÖZT ÍRJ!!!” - el sem lehet mellette siklani.

Fárasztó és egyben hihetetlen h egy ember h lehet ennyire figyelmetlen és marha. Nem tudom felfogni, nem tudom megérteni, egyik feltételnek sem felelt meg, vissza is lett már utasítva, s fogalma sincs róla/teljes amnézia… No comment… Felesleges levélforgalmat generált, ahogy még több ezren rajta kívül. Lassan besokallok és mindenhonnan törlöm magam. Lefárasztott! Mára ennyi:D

Az életben megannyi apró furcsaság van. Olyan Fail dolgok is, amiket nem tud az ember hová tenni. Például egyes gyökeres változásokat sem. A miért, hogyan, mikor, mettől-meddig – válaszok sem tudják megnyugtatni az embert. Ez valahogy a szerelmi kapcsolatokban is pont így megy, a végzetükkel az alábbi kifejezésnek kell eleget tenned, bármennyire is fáj:

„Akit a legeslegjobban szerettél, azt kell majd megtanulnod a legeslegjobban gyűlölnöd.”

Ezen gondolat valahogy kész agymenést indított meg bennem. Hogyan lehet azt gyűlölnöd, akit előtte szerettél? A válasz nagyon egyszerű, egyszerűbb, mint gondolnád. Talán úgy fognék neki, hogy felfedezem a hibáit, ezeket csokorba szedném, párosítanám a tetteivel, s aztán pedig elkülöníteném egy régi és egy új emberre. Természetesen az újat már gyűlölném – a régit halottnak tekinteném, aki már nincs és nem lesz soha.

Valahogy ez az eset már sokszor fordult elő velem. Persze az ember fiatal, a gyűlöletszintje is sokkal erőteljesebb tud lenni elképzelésem szerint, mint valamivel idősebb formában. A kamaszkorban kialakult érzések valaki/valakik iránt például mindennél erősebb mértékben maradnak meg.

A megismerés első formája ad egy ítéletet a dolgok pozitív és negatív oldaláról, amit ekkor nem tartunk jónak – azt később sem fogjuk majd elfogadni. Ugyanígy akit már ezen évek alatt sikerül meggyűlölnünk, azt egy életen át gyűlölni is fogjuk változatlanul. – S semmilyen emberibb tette, vagy bocsánatkérése sem halványítja el a tüskét, ami miatt képtelenek vagyunk megbocsájtani.

Sajnos ez egy nagyon szép dolog, de mindenkinek vannak olyan személyek a listáján, akiket gyűlöl, függetlenül attól, hogy milyen formában kommunikált már vele, vagy milyen esemény idézett elő ilyen ítéletet. Nekem is van kifejezetten sok olyan ember, akik iránt az életem során sikerült gyűlöletet éreznem. – Akik cserbenhagytak, azokkal e módon már sokszor szakadt meg beszélő viszonyunk – biztosan örökre így is marad.

Ezek nem csak a párkapcsolatokból visszamaradott személyek, melyeket sajnos sosem lehet elfelejteni, hanem az életem során olyan karakterek is, akik tetszik – nem tetszik alapon mellettem kellett, hogy legyenek – bármennyire is a hátam közepére kívántam őket. „Ahogy a legnagyobb ellenségekből lesznek a legjobb barátok – úgy a legjobb barátokból lesznek a legnagyobb ellenségek.” Mintha ez a törvényszerűség kézzel fogható is lenne, számtalan példát ismerek már rá.

Ok nélkül persze nem gyűlölök senkit, csak ha arra rászolgált. Viszont e hibafaktor nálam sokkal érzékenyebb, mint egyeseknél. Nem szoktam megbocsájtani, nem vagyok az elnézések híve, nem tudom elfelejteni azt, ami más által ért és ezért negatív helyzetbe jutottam. Nálam nincs meggondolás, amit ebben a perben el tudok dönteni, az pontosan úgy is lesz eldöntve az elkövetkező évtizedekre is. Amit egyszer egyféleképp éreztem – azt másféleképp egy élet elteltével sem fogom máshogy látni.

Mivel rengeteg dolog zúdult rám ebben a pár napban is, így összegezés és történetszálak helyett gyorsan különszedve írom le. Amúgy dolgozok egy kellemes kis tanácsadó bejegyzésen is az őszi-karácsonyi szezonra ajánlatos Notebookvásárlási tanácsokkal. Ami egy alapos akár 10-15 fő modell felvonultatását is magával vonja a legkülönbözőbb vezető márkákból.

1.      

A kondival az a helyzet, hogy fáj minden porcikám. Úgy érzem tegnap is kicsit (nem kicsit) túlzásba vihettem. Amúgy szarul is éreztem ma magam, hála égnek a tesi óra egy semmi volt. Igazából alig voltunk a sok lógó miatt és torna sem volt.

2.      

Elmaradt három órám egymás után. Nyugodt nap volt, sokat beszélgettem, elterveztem a hetet – Blogokat olvastam a lyukasórában, telefonáltam párat, - idegeskedtem h a bolt ahol számítógép alkatrészt írattam fel, baszik e-mailben válaszolgatni! Meg picit elmentem sétálni is – s összefutottam boltnézőbe tartás közben egyik legjobb bnőm anyukájával is, akivel 40 percet traccsoltunk:D

3.      

Sikerült kiosztanom a mai fogorvosi vizsgálaton az orvost. Helyre tettem, mert már nagyon felbaszta az agyam. Tavalyelőtt voltam felírva, hogy ilyen-olyan fogat meg fogszabályzót kell majd csináltatni… Eddig nem is lenne gond, mert ez a munkája, tavalyelőtt el is mentem egy másik fog dokihoz, akinél azt az egy szál fogat megnézettem, erre közölte – hogy az még tejfog 15-16 éves létemre(!). Amin meglepődtem, bár körülbelül csak az utolsó 3 évben kezdtek elhullani. Végül közben ki is esett és lett helyette másik. – Szóval ezen a téren rekordkésőn-érő voltam. Aztán megérdeklődtem a fogszabályzót is, kiderült, hogy körülbelül minden kezeléssel egy max két éves ciklus alatt 400-450 ezer ft is lehet. Mi a fasz?! Nah jó… Így leszartam a témát! Ma bemegyek megnézte a dolgokat egy újabb fogat felírt, meg ezen kívül hozzám szegezte h: „Korábban már írtam fel fogszabályzót – miért nem csináltatta meg?” (Ezt olyan fanyalgóan lekicsinylő és gúnyos beszólással) Felment a pumpa bennem és megmondtam neki: „Elnézést kérek, de perpillanat nincsen rögtön félmillió forintom erre a célra, s ha lenne is ennyi pénzem, biztos, hogy nem pont erre költeném! Talán, majd ha maga kifizeti, akkor majd lesz fogszabályzóm!” – Amúgy nem tudom hol élnek az emberek – ne nézzen már milliomosnak…

4.      

Beestem az ajtón visított a macska h éhes. Jól bezabáltattam, meg inni is kapott jó sokat. Aztán betettem a szobába és az óta, csönd van:S Am olyan lehangoló hazaesik az ember és akkor erre lép be. Arra számítottam előbb csak én eszek vagy mi. A másik, hogy éppen olvastam, hogy a macskának még egészen pici korában meg kell tanítani, hogy csak akkor kap enni, ha adnak, nem akkor, ha kéri. Mert ha rászokott egyszer, hogy minden nyarvogás után enni kap – meg gondoskodnak róla, akkor te csak a rabszolgája leszel – s másból sem állsz ki, mint a neki való non-stop csicskázásból. Bár hazaérve elég ingerült is voltam, megint hét közepe és semmit se tettem le az asztalra – semmi sem halad!

5.      

Talán fronthatás van, mivel elég frusztrált vagyok, s várhatóan nemsoká fejfájás is jönni fog vele. Tegnap is szerettem volna este nézni a sorozatokat, de le kellett róla mondanom. Ezért kis hülye tudatom van, hogy kihagytam. Ma a buli meghívásokra ezzel együtt szokásos nemet löktem, a téma az h 2 héten belül lesz valami nagyobb program – de semmi hangulatom hozzá, meg már nem is érdekel semmi szórakozási lehetőség.

Hihetetlen érzés, és olyan megmagyarázhatatlanul üres pillanatok vonulnak át rajtam. Ma van egy éve, hogy egyedül vagyok, s ezen egy év alatt megtanultam egyedül, önmagam boldog lenni párkapcsolat-mentesen. Igazából azért ezt a napot tekintem az utolsó egyedüli foglalt napnak, mert ekkor már nyilvánvaló volt utolsó kapcsolatomnak, hogy vége van. Rá egy rövidke időre pedig azonnal összeomlott.

A világot valahogy mintha kívülről látnám, s akkori önmagamat mintha egy idegennek gondolnám. Azt az önmagam, mely még naív volt, és tudott hinni bármiben is, amiben nem szabadott volna. Persze ez már a múlté, önmagamban és senkiben nem bízom már. S a legrosszabbat gondolom előbb mindenről, hogy aztán kellemesen csalódhassak – vagy mégsem. Igaz, elvesztettem a lelkesedést, nem bízom a boldogságban, hiszen csak ideig-óráig tart, ahogy az anyag nem vész el, csak átalakul – úgy a boldogságot boldogtalanság követi rendszerint.

Ezért nem is kell megélni, nem kell hinni benne, s foglalkozni vele többé. Vannak a világon fontosabb dolgok is. Persze nemcsak a karrierre értem ezt, magára az élet olyan örömeire, melyeket egyedül viszek véghez, amik én általam önállóan valósulnak meg. Az, hogy megélem a melegségem, az vagyok, akivé lettem – változások sokaságát magam mögött hagyva felnőttem. Nem kell senkire sem lelkileg támaszkodnom, a problémáimat önmagam tudom határozottan megoldani segítség nélkül.

Vannak határozott céljaim, más akarok lenni, mint mások. Kitűztem azokat a dolgokat, melyek az elégettségem jelentik. Amiket teljesítve, önmagammal kibékülhetek, s megbocsájthatom másik énemnek, hogy kitalált akkor egy újat (amit elfojtani is próbált), ami átveheti az előző felett végleg a hatalmat. S ez a jellem lehet én magam, aki csak önmagát adja. Hiszem, hogy körülbelül egy év múlva olyan helyen lehetek, ahol teljes mértékben ÉN magam lehetek – mikor tükörbe nézek.

Nem táplálok felesleges reményeket, mert azok már régmegszűntek nekem. Nem hiszek semmiben, mint pl. az igaziban sem, mert hinni a templomba kell. Nem töröm olyan dolgokon a fejem, ami úgysem teljesülhet (tartós boldogság). Nem feltétlenül vágyom megbízható és őszinte tásra, hiszen olyan már nem létezik, kihalt 50 évvel ezelőtt az a faj. Egyszerűen csak valakit fogadok el, aki kedvel és elfogad amennyire én őt, olyannak amilyen vagyok.

A kapcsolat, mint szót, már csak egy közös kompromisszumszerű tényként tudom csak elképzelni. Egy olyan közös-együttműködő, egymás iránti tiszteletet tartalmazó egyvelegnek, melynek alapja nem más, mint a szimpátia, s kölcsönös megértés – egymásra való szükség befolyása. Felfogtam végre, hogy szerelem – szeretet és hasonló túlzó szók nem élnek már a világban. A szerelem nem más, csak rövid ideig tartó vak és értelmetlen vonzódás, mely után csak csalódás következhet. Önmagam vagyok, önmagamért leszek, s véletlenül sem másért – csak azzal a kiválasztott valakivel egymásért…

A jövőt biztosan nem tudom hogyan alakul, ezért csak olyan dolgokkal foglalkozok, amiket előre meg tudok becsülni. Ezen egy év után mégis jóleső megelégedéssel tölt el, hogy korábbi csalfa reményeimet, álmaimat, életfelfogásom, buta bizalmam, elvakító érzésfajtáim alapjában véve csírájában ki tudtam végre irtani. Fel tudtam ezennel készülni a való életre, ahol a folyton következő csalódások sokasága, s az élet folyton elkövetkező végeláthatatlan keserűségei és negatívumai már észrevétlenül pattannak le rólam. Eljutottam a szintre, hogy már egyszerűen nem tudok meglepődni és nem tudok szomorú sem lenni. Egyszerűen nem érdekel – rosszabb is lehetett volna, mint amire gondoltam… Ezért kimondhatom: „A pesszimisták az igazán tapasztalt optimisták!”

Mielőtt megyek kondiba (még este lesz, de már készülök), gyorsan dobok fel bejegyzést. Egy másik blogot szerkesztem párhuzamosan, ami tegnap sok energiát elvett. Ezen kívül a rengeteg egyéb elfoglaltságomat próbálom felszámolni. Elméláztam rajta, vajon Pesten, ha már nem lesz annyi hobbim, mint itthon, mivel töltöm majd az időm?

Valószínűleg valami szervezethez kéne csatlakozni, vagy tenni valami közérdekűt. Ahol az alkotói vénámat kiélhetném, tehetnék valamit a világért, hogy jobbá tegyek, vagy elkezdjek karriert építeni. Tudtok-e valami jó melegszervezetet, ahol lehet nonprofit alapon segítkezni és aminek értelme van és jó is?

Tudom, hogy van egy pár, szóval elég nagy a választék, de mégsem akkora, hogy ne tudjak majd választani. A másik tervem, hogy főelfoglaltságnak a kondi megmarad, és ezen kívül ez a számítógépes kockulásos vonal, mint mondtam teljes áttéréssel az okostelefonok témakörbe. Lesz blogírás, semmi pénzért abba nem hagynám.

Ez most csak ilyen rövid témaindító bejegyzés volt. A rövid dolgok kedvelőinek:) Annyi mindent lehet csinálni a világban, s annyira vágyok újabbnál újabb dolgok megismerésére. S egyelőre hiszem, hogy mindegy kinek vagy hova született az ember, kellő eltökéltséggel bármi kiválót tud alkotni saját magához mérten.:)

1.       Huhh ez a blogolás most elég megerőltető lett a számomra. (Nyugi nem fogom abbahagyni) Nem nagyon érek rá, de majd próbálom csiszolni a napi beosztásomat. Viszont akadt egy témám. A mai nap éppen az egyik óránkon feljött a szó egy olyan srácról, aki az én suliba tanult (nevet nem említek), s hát híres – avagy hírhedt lett inkább, még az Esti Showder-ben is szerepelt egyszer. - Valami meleg show volt, s behívtak jó pár embert. Ennyi a sztori, le is zárom. Ez csak úgy feljött.

2.       Ezen kívül változik ismét a világról és életről alkotott véleményeim sokasága. Tapasztaltam sokat ezen a héten is, rájöttem, ha valakit megbízok valamivel, főleg ha fizetek is érte, akkor nekem már nem kötelességem vele dolgozni és segíteni neki megoldani az adott problémát. Tehát ha fizetek valakinek, akkor leszarom hogy, de csinálja meg az adott dolgot (mert az ő dolga), ahogy akarja, csak legyen kész. Mert ismét nem volt más, csak az h megcsináltam szinte helyette. Ez épp olyan, ha kőműves kell a házhoz egy melóhoz, akkor ő dolgozik is, meg te is hordod vele a vödröt ugyanúgy.(?) Nehogy már! Csinálja meg maga, hívjon annyi embert, ami kell segítségnek és osztozzanak az összegen, amit megbeszéltetek! Furcsa példa volt, de ez a legjobban ide illő, szóval többé ilyet se teszek, hogy jópofizok:)

3.       Apa folyton basztat azzal, hogy túl sokat járok kondiba. Vagyis már szinte fél napom elveszi. Valamiben igaza lehet, hiszen több mint két és fél órát voltam legutóbb is. Rendesen lefárasztottam magam, de mégis csak abból bő 50 perc beszélgetés volt… Persze a pihenők közt jól esett dumálni is. A suliban ideg mindenki, állandóan a szalagavató/ballagás pároson rugóznak, ami annyira elcsépelt vitatéma. Ebből jó kiszakadni néha. Tiszta kondibuzi lettem, s valamiért már a pasik felé tartott elvárásaim is jelentősen megugrottak felfelé. Szóval a Pesti srácoknak nehéz dolga lesz, ha azt akarják, bejöjjenek nekem:xD

4.       Szalagavató témában azok táborába tartozom, akik nem fognak táncolni, azért mert NEM akarnak. Egyszerűen semmi érzékem nincs hozzá, semmi pénzért nem csinálnám. Tiszta gáz… Az évben amúgy sem vállalok el semmiféle tevékenységet, tehát nem izgat semmi. Előző évben rájöttem, mindig azok járnak mindenből a legjobban, akik sosem adnak hozzá és sosem vesznek el a közösségben. Tehát én is magasról tojok mindenre, így nem lesznek problémáim, nem szorítanak határidők, nem kell megfelelnem stb…

5.       Itthon áll a bál, éppen a konyhában segítkezem fél kézzel tehát oda-vissza a gép és aközt… A héten apa hazaállított egy új gáztűzhellyel, mint derült égből a villámcsapás. Szal a beszerelése folyik éppen, a régebbit pedig ki kellett cipelni. Közben a macskát is etetni kellett, meg önmagamat is – mert éhes voltam. Eléggé szétszórt vok, ráadás egyéb feladatokból is felhalmozódtak a teendők, amiket odázok mindig. Most ilyen gyors bontásban le is taglaltam a dolgokat. Hamarosan közzéteszek még egy bejegyzést, talán holnap délelőtt, amit egy hete próbáltam befejezni, s végre meglett:)

Egészen el vagyok maradva most a blogolással, ismerős tudjátok, mikor eltelnek a napok. Igazából nagyon elfoglalt vagyok, de magam sem tudom mivel. Nem csinálok semmit, pedig sok mindent kéne, mégis olyan mintha egésznap gürcöltem volna.

Eljött a rosszidő, sokat vagyok behúzódva a szobámba, ahogy eddig is. S nem nagyon mozdulok ki, így élményeim sincsenek. Nem csinálok semmi érdekfeszítőt, általában a szabadidőm alvással töltöm. A tanulásra még gondolni sem bírok, valahogy leterhel a gondolata is. Ezen kívül, csak a kondira tudok odafigyelni, az egyetlen ponthalmaz a héten, amihez igazodni tudok.

Ígértem még a múltkor, hogy írni fogok a kis hétvégi kiruccanásról. - Nah élménybeszámoló újratöltve: Igazából lelki dolgokra nem annyira térek rá, talán ez jobban esik majd. Szóval szép és jó volt Szeged (pár napra, de tovább nem), akárhogy is nézzük, volt fejemben pár éve, hogy szívesen továbbtanulnék ott, de végül eltűnt ez a kép. Egyszerűen szép hely, de valamiért Pest sokkal szimpatikusabb nekem. Másabb, pergősebb, modernebb, komplexebb benyomást kelt.

Mégiscsak egy főváros, ahol rengeteg szabadidős, ismerkedős stb… lehetőség adott. nem hiszek abban, hogy Pesten boldogtalanul élnek az emberek. Igazából nem Pest a rossz, hanem az emberek hülyék, akik nem tudják megtervezni úgy az életüket, hogy normálisan beilleszkedjenek, s ne csak nyavalygással töltsék az idejüket. S ne akasszák a magányhangulatukat a világra. Viszont vissza a hétvégéhez:

Voltunk a HAIR-en, egész kellemes volt az előadás, megmondom először voltam életemben Musical-en. Volt egy hátulütője mindennek. Magányosan éreztem magam, amivel nem tudtam mit kezdeni. Nem kezdek most nyavalygásba, mert azon már rég átestem utóbbi múlt évben. Ezért megfogadtam a 2010 már nem erről fog szólni… Eredetileg máshogy akartam, de végül is annyira mégsem volt elbaszva a hangulat.

Remek jegyeim voltak az első helyekre, mármint a több ezer férőhely közül egész jó pozícióban nézhettük végig az előadást… Jó pasikból nagyon kevés volt, ezért nyugodtan koncentrálhattam a műsorra. Egészen elcsodálkoztam milyen nagy testi és lelki feladat lehet egy ilyen munkát végezni, mint a színészet. Ehhez én csak kis pont vagyok az univerzumban. Szóval becsülöm őket.

Remek színészi játék, jó fények, kellemes zene jellemezte a hangulatot. Sajnos azonban ennél jobb korhűbb zenéket is előszedhettek volna. Annyi nagy klasszikus szám van. Magyarul pedig, annyira nem hangzott jól, mint angolul. Sajnos nyelvi adottságaink a fordítás terén is elég nagy feladatot adhattak. Ismét elgondolkoztam azon, milyen átok miatt születtem magyarnak?:D

Éttermet is akartam aztán nézni, de végül senki nem volt éhes, így nem mentünk el. Rövid sétálás volt, utána rögtön hazafelé vettük az irányt. Amúgy a dómnál remek parkolót leltünk, szal nagyon közel volt a hely. Félúton vezettem egy benzinkútig kb. kunszent közeléig, ott cseréltünk, mert majd bealudtam. Zene sem volt nálam új, sőt már hónapok óta nem megy a zenehallgatás sem… Olyan éjfél körül indultunk, s már fél kettőre itthon feküdhettem az ágyban. Basszus nekem már csak az alvás maradt, mint kellemes időtöltés az életben, lehozva éreztem magam, valószínűleg mert fáradt voltam.:)

Eszméletlenül igényeltem, hogy odabújhassak valakihez, de hát az a valaki nincs és nem is létezik, talán nem is fog. Ezért rosszul esik, hogy bármely nehéz volt az életem eddig is, sosem tudom elfogadni a magányt bármennyire is próbálom. Ez az egyetlen gyengesége az énemnek. Ezeken a furcsa estéken, mindent olyan kilátástalannak érzek, annyira megérintenek az apró dolgok, de másnap kitisztul, s folytatódik az életem tovább. Valószínűleg jövőre is lenézek majd, ha lesz időm… Nagyon röviden és dióhéjban ennyi, most ismét mennem kell aludni:)

Az iskolában... Természetesen elég szarul indult. Áttérek kronológiai sorrendre. Először is reggel hajnali 7kor kellett kelni:( Ez már alapból kivágta nálam a biztosítékot. Rohadt szar érzés volt a telefonom második csörgésére (mert az elsőre nem keltem fel) felriadni. Ezenkívül, mint egy terhes nő, torkomban lévő hányingerrel szédelegtem korán reggel a lakásba.

Nem volt étvágyam, mégis enni kellett, már majdnem rosszul voltam. Megittam fél liter vizet kb. aztán mostam fogat, ráadás hajat is akartam vasalni, de nem találtam. Később rájöttem h tesóónak (nem igazi) odaadtam kölcsön a napokban a hajvasalót.:S Jobb már nem is lehet, mostam inkább hajat, mert kiegyenesíteni nem bírtam máshogy, nagyjából kentem rá zselét, ami saccra mint a takony olyan volt, mert elfelejtettem a tetejét rátenni mikor utoljára használtam.

Bevedeltem üdítőből is, végül 4-5x intéztem folyóügyemet, s elkezdtem gondolkodni mit vegyek fel. Egyszerűen kész káosz volt. Az egyik, hogy úgy bevásároltam augusztus utolsó hetében, hogy egyszerűen egy egész hónapon át minden nap másik ruhába járhatok majd. (Ez komoly!) Ezek közül válasszam ki, mit akarok felvenni??? Teljesen pánikba voltam esve.

Aztán csak-csak kitaláltam, óvakodtam a fehér színtől, de így hófehér dzsekit, (nadrágot már nem mertem) edzőcipőt, koptatott farmert, stb… vettem fel. Beérek a suliba a tornádó erősségű szél közben, s látom egy csomóan vesznek fehér farmert. Én meg nem akartam, de kárr:S Aztán nem találtam meg először az osztályt, sehol sem volt senki, kiderült új termünk van.

A kajajegyet nem tudták ideadni és idegeskedtem, hogy fogok majd időben zabálni a menzán?!:S – Végül elintéződött. Nem tetszettek az elsősök, szinte egy jópasi se volt köztük, annyira gáz. Szerintem már láttam mindet. Azért tavaly és azelőtt volt ám pár jó bőr:$ Szóval basszus nem is tudom senkire se csorgatni a nyálam:S Az összes látásból helyes pasinak tartott srác az évfolyamban pofaszakállat, igénytelen külsőt, farmeros-melegítős iparos paraszt kinézetet vett fel:S Annyira lehangoló volt.

Az ünnepség alatt végigmustráltam a pasikat, de kanyarba se láttam egy-két jót, azokon kívül akik esetleg szépek maradtak, ahogy tavaly:( Am kissé megháromszorozódott a Skinhead-jellemmel ellátottak száma. Hülye buszma fekete bakancsok, beletűrt nadrágszár és társai – égetően idegesítőek voltak. Főleg a borotvált fej, meg punkos haj. Komolyan, mint egy jelmezbálon.

Erre beállok egy másik osztály mellé, s ezek mind lesnek rám. Mellettem nem messze áll egy ilyen rasszista, bőrfejű, bakancsos, Hitleres (már csak a horogkereszt hiányzott) fazonú srác, mereszti rám a szemét (majdnem megkérdeztem tőle: „te is buzi vagy?”) . Igazán nagy volt a kontraszt, rajtam fehér-piros árnyalatú hangsúlyos félig fekete talpú hip-hop sportcipő-tornacipő keverék, laza diszkós koptatott farmer – melynek derekam felöli, szélén kilátszik a fekete boxeralsóm… Ezt fejeli meg egy fehér alapon-fekete mintás könnyű divating, alatta hosszú ujjú fekete-fehér mintás póló – kilógó hippi jelekkel, s ennek tetején egy félig felcipzárazott hófehér farmerdzseki mely az összes kiegészítővel végülis tökéletes harmóniában volt… (Vajon mi lesz holnap? Sztem rikító kék, vagy neon zöld pólót veszek:xD) Nagyon bejönnek újonnan ezek a bulihelyek és zeneműfaj által elterjedt minimal-és TCK hitvallású színes, élénk ruhák:D

Aztán hamar végeztem - hazajöttem, aztán pedig visszamentem zabálni a menzára. Itthon már majdnem megfagytam, szal még jobban felöltöztem. Most ülök a seggemen, lesem a monitort ismét. S azon gondolkodom olyan szörnyű ez az évkezdés. Mindent a nulláról újra el kell kezdeni, annyira gyűlölöm:S De legalább az utolsó középiskolai évnyitós nap volt számomra! Elegem van:S Am pénteken kerékpártúra lesz az egész csapattal. Csak bírjam ki valahogy!:D Első gondolatom az volt, miért nem lehet kocsival menni bicó helyett?! Áhhh mentsetek ki!!!

A legjobbat kihagytam: Már volt szó a szalagavatós ruháról! Erre bevágják: „Legyen hófehér, mint Győzinek moree! Az olyan menő, az összes burzsujnak olyan van heee! Legyen mellé narancssárga, vagy fekete-színes mintás nyakkendőőő iss!” Istenem, bár nem csodálkozom… amugyis tiszta metroszexuális már lassan eddig is mindenki:S

Valahogy ez a szó mást jelent már számomra. Mostanában gondolkodásügyileg is annyira „elheterósodtam”, hogy a nézeteim sorban változnak meg valami újabb irányba. Ez az előbbi szó pedig átértelmeződött a mindennapok egyetlen értelmes pontjává. Ahol a feszültséget, önutálatot, önkritikát, önsanyargatást, önszerencsétlenséget (stb...), tehát teljes „csődönmagam” alakjával végleg leszámolhatok.

Ami szépen megy:) Büszke vagyok magamra, hogy a nehéz kezdetben kitartottam, hogy léptem az egészségesebb életmód felé egy nagyot. Először is, nem iszom már kólát és társait – még ha nagyon vágyom is rájuk nyár eleje óta. Merek jókat enni bármiből, de csak mértékkel. Nem fulladok ki fél-fél óra bicózástól – sőtt akár 50-60 perces, vagy 10-12 km-es folyamatos távoktól sem.

Szeretem érezni, hogy az a plusz 7 kiló rajtam van, melyet hatalmas munkával sikerült testemre felszedni. Kibírtam a napi 6-7 étkezést, s elmúlt hónapokban sokszor győzedelmeskedő „Jo-jo” effektust, hogy ne fogyjak vissza. Jó érzés, ha vásárolok, már nem csak M-es, hanem L-es pólók is kellenek:) Minden pillanatban vágyom rá, hogy régi nyunyó testem utolsó szikrái is kihunyhassanak. – Egy nap pedig teljesen új fényképekkel és énnel felfegyverkezve, teljesen új alapon mutatkozhassak mások környezetében.

Eljussak a folyamat végére, mikor már ezt a blogot, nem konkrétan Popov személyében, hanem önmagam arcával folytathatom. Ehhez meg kell elégednem magammal, mely fél-egy éven belül talán eljön.:) El kell felejtenem a múltat, vele életem legszarabb évét is 2007-et, s ugyanígy életem legmélyebb érzelmi mélyponttal rendelkező hónapjait. (2009. Április környéke) Mely szintén megváltoztatta másodjára is az életem. Ez az az idő volt, amikor legeslegutoljára megbíztam egy percre is bárkiben. - Nüszke vagyok rá, hogy ma már nincs ilyen azóta sem.

Tehát szurkolok önmagamnak. S haladok a kiválasztott, pontosabban kitaposott ösvényen. Nemsoká az egész életem is át kell gondolnom, ki kell találnom, mit hogyan és miként akarok majd élni Pesten egy év múlva. Ha önmagamban megbízok, önmagamat értékesnek tartom, akkor sokkal könnyebben sikerülhet. Tehát e 2010-es évem csak arról szól/szólt eddig is, hogy elkészüljön fokozatosan az új és naprakész 2011-es Popov:)

Ahogy más család sem, a mi családunk sem mentes az értelmetlen, s sokszor komikus vitáktól. A bejegyzés témája nem félrevezetés, ahogy a címben említett mosogatószivacs sem… A probléma egy valós ok, mivel egész heti átlagban 2-3 óra közös-hármas vitatkozást okoz, de dűlőre nem jut a helyzet. Hasonló pl. „a fogkrémet miért a közepén nyomja valaki vitakörhöz”:) De térjünk vissza a szivacshoz.

Szóval a helyzet a következő: Mosogatás végeztével, a mosogatószivacs nem a mosogató szélére/tartójára kerül, hanem az üres mosogatóban marad, ahol természetesen nedves a közeg így nem szárad meg sosem a következő mosogatásig. – tehát csucsog a víz belőle, ha felkapom, mert ismét mosogatni kell.

Apa azzal érvel, hogy látta a Tv-ben is, hogyha a mosogatószivacsot nem mossák ki rendszeresen, s nem hagyják megszáradni - tehát benne marad a mosogatórészben, akkor az elterjedt átlagbaktériumok százainak kínál stabil táptalajt. Végül is igaza van a dologgal kapcsolatban.

Én, aki szemtanúja vagyok ennek, egy határozott mozdulattal, ha arra járok, felkapom, kicsavarom és kiveszem. Csakhogy minden újabb arra járásnál ugyanúgy vissza van téve, mert valaki úgy hagyja. Már nem akadok ki rajta, csak mindannyiszor újra-és újra kiveszem. Apa viszont begurul a dolgon, mert már számtalan ezermilliószor elmondta, hogy a mosogatószivacsot nem szabad benne hagyni. (egyet is értek vele – csak a módszerében nem, mert felfújja a dolgot)

Anya azzal védekezik, hogy ő így szokta meg, és ha úgyis vizes lesz, akkor most minek rajta agyalni, főleg ha úgyis gyakran étkezik mindenki. Hiszen a három fő étkezés között azért külön időkben mindenki kajál össze-vissza. Szerinte hülyeség az egész cécó, s nem mindegy? Neki erre nincs ideje. Apa kontrázik, hogy egyáltalán nem mindegy, s újra és újra elmondja ugyanazt az elvét, amit előbb taglaltam.

Itt jövök én a képbe, elkezdek én is veszekedni rajta, s próbálnám ráébreszteni anyát, hogy szokjon már le erről, hiszen pár másodpercet rászánhatna, apát pedig arra sarkallom, lépjen túl rajta s vegye akkor ki, ha ő is látja, hogy benne van. – Aztán el van felejtve. Nem!… neki túl nagy a büszkesége, s nem venné ki semmi pénzért, ő azt szeretné látni, h anya önállóan nem felejti el és kiveszi!:D

Erre én kivettem valamelyik nap, amire le lettem ordítva, hogy hogyan képzelem ezt, nem nekem kell kivenni. S minek avatkozok bele! Ezen nap óta egyszerűen már immunis vagyok rá és tojok az egészre… Vitatkozzanak csak rajta, nincs időm és energiám erre, több mint fél év után meguntam…!