Az életben megannyi apró furcsaság van. Olyan Fail dolgok is, amiket nem tud az ember hová tenni. Például egyes gyökeres változásokat sem. A miért, hogyan, mikor, mettől-meddig – válaszok sem tudják megnyugtatni az embert. Ez valahogy a szerelmi kapcsolatokban is pont így megy, a végzetükkel az alábbi kifejezésnek kell eleget tenned, bármennyire is fáj:

„Akit a legeslegjobban szerettél, azt kell majd megtanulnod a legeslegjobban gyűlölnöd.”

Ezen gondolat valahogy kész agymenést indított meg bennem. Hogyan lehet azt gyűlölnöd, akit előtte szerettél? A válasz nagyon egyszerű, egyszerűbb, mint gondolnád. Talán úgy fognék neki, hogy felfedezem a hibáit, ezeket csokorba szedném, párosítanám a tetteivel, s aztán pedig elkülöníteném egy régi és egy új emberre. Természetesen az újat már gyűlölném – a régit halottnak tekinteném, aki már nincs és nem lesz soha.

Valahogy ez az eset már sokszor fordult elő velem. Persze az ember fiatal, a gyűlöletszintje is sokkal erőteljesebb tud lenni elképzelésem szerint, mint valamivel idősebb formában. A kamaszkorban kialakult érzések valaki/valakik iránt például mindennél erősebb mértékben maradnak meg.

A megismerés első formája ad egy ítéletet a dolgok pozitív és negatív oldaláról, amit ekkor nem tartunk jónak – azt később sem fogjuk majd elfogadni. Ugyanígy akit már ezen évek alatt sikerül meggyűlölnünk, azt egy életen át gyűlölni is fogjuk változatlanul. – S semmilyen emberibb tette, vagy bocsánatkérése sem halványítja el a tüskét, ami miatt képtelenek vagyunk megbocsájtani.

Sajnos ez egy nagyon szép dolog, de mindenkinek vannak olyan személyek a listáján, akiket gyűlöl, függetlenül attól, hogy milyen formában kommunikált már vele, vagy milyen esemény idézett elő ilyen ítéletet. Nekem is van kifejezetten sok olyan ember, akik iránt az életem során sikerült gyűlöletet éreznem. – Akik cserbenhagytak, azokkal e módon már sokszor szakadt meg beszélő viszonyunk – biztosan örökre így is marad.

Ezek nem csak a párkapcsolatokból visszamaradott személyek, melyeket sajnos sosem lehet elfelejteni, hanem az életem során olyan karakterek is, akik tetszik – nem tetszik alapon mellettem kellett, hogy legyenek – bármennyire is a hátam közepére kívántam őket. „Ahogy a legnagyobb ellenségekből lesznek a legjobb barátok – úgy a legjobb barátokból lesznek a legnagyobb ellenségek.” Mintha ez a törvényszerűség kézzel fogható is lenne, számtalan példát ismerek már rá.

Ok nélkül persze nem gyűlölök senkit, csak ha arra rászolgált. Viszont e hibafaktor nálam sokkal érzékenyebb, mint egyeseknél. Nem szoktam megbocsájtani, nem vagyok az elnézések híve, nem tudom elfelejteni azt, ami más által ért és ezért negatív helyzetbe jutottam. Nálam nincs meggondolás, amit ebben a perben el tudok dönteni, az pontosan úgy is lesz eldöntve az elkövetkező évtizedekre is. Amit egyszer egyféleképp éreztem – azt másféleképp egy élet elteltével sem fogom máshogy látni.