Hihetetlen érzés, és olyan megmagyarázhatatlanul üres pillanatok vonulnak át rajtam. Ma van egy éve, hogy egyedül vagyok, s ezen egy év alatt megtanultam egyedül, önmagam boldog lenni párkapcsolat-mentesen. Igazából azért ezt a napot tekintem az utolsó egyedüli foglalt napnak, mert ekkor már nyilvánvaló volt utolsó kapcsolatomnak, hogy vége van. Rá egy rövidke időre pedig azonnal összeomlott.
A világot valahogy mintha kívülről látnám, s akkori önmagamat mintha egy idegennek gondolnám. Azt az önmagam, mely még naív volt, és tudott hinni bármiben is, amiben nem szabadott volna. Persze ez már a múlté, önmagamban és senkiben nem bízom már. S a legrosszabbat gondolom előbb mindenről, hogy aztán kellemesen csalódhassak – vagy mégsem. Igaz, elvesztettem a lelkesedést, nem bízom a boldogságban, hiszen csak ideig-óráig tart, ahogy az anyag nem vész el, csak átalakul – úgy a boldogságot boldogtalanság követi rendszerint.
Ezért nem is kell megélni, nem kell hinni benne, s foglalkozni vele többé. Vannak a világon fontosabb dolgok is. Persze nemcsak a karrierre értem ezt, magára az élet olyan örömeire, melyeket egyedül viszek véghez, amik én általam önállóan valósulnak meg. Az, hogy megélem a melegségem, az vagyok, akivé lettem – változások sokaságát magam mögött hagyva felnőttem. Nem kell senkire sem lelkileg támaszkodnom, a problémáimat önmagam tudom határozottan megoldani segítség nélkül.
Vannak határozott céljaim, más akarok lenni, mint mások. Kitűztem azokat a dolgokat, melyek az elégettségem jelentik. Amiket teljesítve, önmagammal kibékülhetek, s megbocsájthatom másik énemnek, hogy kitalált akkor egy újat (amit elfojtani is próbált), ami átveheti az előző felett végleg a hatalmat. S ez a jellem lehet én magam, aki csak önmagát adja. Hiszem, hogy körülbelül egy év múlva olyan helyen lehetek, ahol teljes mértékben ÉN magam lehetek – mikor tükörbe nézek.
Nem táplálok felesleges reményeket, mert azok már régmegszűntek nekem. Nem hiszek semmiben, mint pl. az igaziban sem, mert hinni a templomba kell. Nem töröm olyan dolgokon a fejem, ami úgysem teljesülhet (tartós boldogság). Nem feltétlenül vágyom megbízható és őszinte tásra, hiszen olyan már nem létezik, kihalt 50 évvel ezelőtt az a faj. Egyszerűen csak valakit fogadok el, aki kedvel és elfogad amennyire én őt, olyannak amilyen vagyok.
A kapcsolat, mint szót, már csak egy közös kompromisszumszerű tényként tudom csak elképzelni. Egy olyan közös-együttműködő, egymás iránti tiszteletet tartalmazó egyvelegnek, melynek alapja nem más, mint a szimpátia, s kölcsönös megértés – egymásra való szükség befolyása. Felfogtam végre, hogy szerelem – szeretet és hasonló túlzó szók nem élnek már a világban. A szerelem nem más, csak rövid ideig tartó vak és értelmetlen vonzódás, mely után csak csalódás következhet. Önmagam vagyok, önmagamért leszek, s véletlenül sem másért – csak azzal a kiválasztott valakivel egymásért…
A jövőt biztosan nem tudom hogyan alakul, ezért csak olyan dolgokkal foglalkozok, amiket előre meg tudok becsülni. Ezen egy év után mégis jóleső megelégedéssel tölt el, hogy korábbi csalfa reményeimet, álmaimat, életfelfogásom, buta bizalmam, elvakító érzésfajtáim alapjában véve csírájában ki tudtam végre irtani. Fel tudtam ezennel készülni a való életre, ahol a folyton következő csalódások sokasága, s az élet folyton elkövetkező végeláthatatlan keserűségei és negatívumai már észrevétlenül pattannak le rólam. Eljutottam a szintre, hogy már egyszerűen nem tudok meglepődni és nem tudok szomorú sem lenni. Egyszerűen nem érdekel – rosszabb is lehetett volna, mint amire gondoltam… Ezért kimondhatom: „A pesszimisták az igazán tapasztalt optimisták!”
