Ezen a bejegyzésemen rengetegsokat gondolkodtam. Sokan ahogy bloggereknél olvasom, felkerültök Pestre a jobb élet reményében, fiatalként, pályakezdőként, emberként és melegként – s közben a csalódások és élettapasztalatok tömegével találkozva, mind egy dolgot vesztek észre. Lehetetlen. Lehetetlen ebben az országban élni, megélni, miközben maga a rendszer és maga a helyzet sújtja agyon az embert. Nemcsak melegként – heteróként is.

Mindannyian rádöbbentek, itthon nem lehet érvényesülni. A létbizonytalanság, félelem, anyagi biztonság nélkül, nem lehet tudni, mi lesz hónapok, vagy évek múlva. El kell tűnni, és ez nem a problémák elöl való elmenekülés, hanem maga a valóság. külföldön emberszámba vesznek, ott könnyebben, gyorsabban, jobban lehet boldogulni. Becsületes munkával pedig érvényesülni lehet és elért javakat felmutatni.

Lehet tervezni. Pár év türelmen belül megfelelően gazdálkodni külföldi fizetéseddel, akár lehet hitel nélkül autód (!) – még ha nem is egy vadi új példány, lehet egy kis pici lakásod, lehet szabadidőt, lehet hobbid, nem pedig csak egy gép vagy, aki nem tud mit kezdeni, csak tesz és tesz kimerülésig. Önmagában hiába puffog itthon az élet igazságtalanságán - még sem mer lépni és nem váltja meg a világot. Mégsem mer itt hagyni mindent, pedig ennél minden jobb lehet. Mostanában így még életem elkezdése előtt, rádöbbentem arra, már eleve kezdhetném máshol is. Lehetnék más, mint amit elképzeltem. Lehetnék több, feleannyi erőfeszítéssel is.

Talán van bennem annyi dinamikusság és rugalmasság, hogy teljesen új alappal máshol gondoljam át. Miközben folyton ajánlatok érnek családon belül is, nem tudom egyszerűen figyelmen kívül hagyni Franciaországot. Benne van az is, hogyha nem vállalnám be, akkor ott lenen a „mi lett volna ha?” gondolat. Viszont annyit biztosan tudok, hogy egyedül nem menne. Ezért van szükségem főként egy olyan társra, aki ebben is maximálisan támogat és lelkierőt sugároz az akadályok zökkenőmentes vételéhez. Mert nélküle nincs is semmi cél, csak vele.

Egy újabb pergős napon vagyok túl. Reggel rettentően korán keltem, de suliba szerencsére nem kellett mennem. Egy vizsgára voltam hivatalos, mint modellalany (fodrásztanoncokhoz), aztán pedig úgy volt, hogy találkozok a barátommal is, de végül utolsó pillanatban nem jött össze. nem is gond, mert sajnos, csak egy röpke fél óra lett volna az idő, szóval majd holnapi nap pótlásra kerül minden…

Utána hazaértem fél 10re, jól bekajáltam és gyerekek, azóta mérhetetlen döglődésbe kezdtem. Lehúztam a redőnyt, már megfürödtem időben (délben), és bedőltem pihenni… Uhh dejól esett, még el is bóbiskoltam, néha pedig félálomban a fészbukot lesegettem a telómon van-e valami. Aztán azt rádugtam a hangfalra, és szépen halkra állítva ment a zenelistám. Órákon át, és feküdtem a plafont nézve, olykor átfordulva másik oldalamra. A macsek is feküdt velem, rengeteget alszik mostanában a társaságomban.

Ki kellett pihennem minden streszt. Most nehéz időszakban vagyok, asszem elkezdtem félni. A szomszédunkat a napokban megölték. Igazából szerencsére nem vettem a lelkemre (mert nem nagyon ismertem, csak látásból), de azért mégis ijesztő h 100 méteres körzetben meghalt valaki. /a tudat, hogy ma már nincs, és nem létezik/ Áhh rettentő fura…! biztosan nem tudom sosem elfelejteni… most úgy éreztem ezen a délután nagyon-nagyon szükségem van biztonságérzetre és ölelésekre. Tegnap a keddi napon még annyira nem is kellett - akkor még fel sem fogtam mi történt és én butus ki se mutattam…:$ Pedig lehetett volna. Ma, viszont ajjaj – de mégis sikerült lehozódás nélkül átvészelnem.

Mivel hétfőn nem jött össze, tegnap kedden Valentinoztunk. S kaptam egy kis plüss ördögöt is, így más híján ezzel és a macskával alukáltam (relaxáltam), meg gondolkodtam át a fél délutánt a hétfői kalandok után. Várom, hogy elköltözzek innen. Amúgy tök jó környék, szép hely, szeretek itt lakni, de kéne változatosság, valami mozgás és szín az életembe. Ezt a mozgást és a színt most úgy érzem, egyelőre csak a párom adja meg. Ami eszméletlen jól esik, maga a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Mivel gyakran látom, egy héten többször, ki tudok egyensúlyozódni. Nemsoká pedig több olyan nap is összejöhet, mikor együtt tudunk relaxálni így délután.

Két pici apróságtól tartok csak, ami szerencsére ritkán jut eszembe. Ha úgy érzem, hogy nagyon szükségem van, néha valakire (mint most) – akkor lehet, túl erősen támaszkodom rá - de ezt úgy is megérti szerintem, lehet most ő is ugyanígy lenne a helyemben. Múlt héten kemény stressznapokon estünk át családilag – ami sajnos lehet befolyásolta a kapcsolatom, pedig nem szabadna hagynom. Most pedig erre a hétre ez a gyilkosság jutott - amiben annyi pozitívum van (a szörnyűség ellenére), hogy legalább mindenről elterelte a gondolatokat. S ez segített kizárni tényleg őket – önmagam voltam, és úgy érzem most is, így valami megmagyarázhatatlan módon szárnyra keltem:)

A másik pici apróság, amin elméláztam egy percre, hogy kezd az érettségi miatti idegeskedés utolérni. Erre majd a legjobb barátaimat és a páromat szintén meg fogom kérni /bár ha olvassa akkor már ezzel az írással meg is kértem a türelmét/, hogyha netán emiatt megváltozok, és sokszor depresszív leszek, tartsák észben, hogy rájuk egyáltalán nem haragszok, ugyanúgy szeretem őket, csak perpillanat a sok tanulás és ezzel járó nehézségek leterhelnek:) (bár remélem, ez nem történik meg és ugyanannyi időt szánhatok rájuk) Persze aki ide jut annak ez is természetes lesz és átérezheti.

Mikor megpróbálunk egy saját világot alkotni, görcsösen koncentrálni, hogy az a világ tökéletes legyen – annál sikertelenebb és vértizzadó koncentrációteherrel jár, s kötve sem hozhat annyi biztonságot és stabilitást, mint amire vágytunk. Mai napon hasonló apróságokon elmélkedtem, s eddig felépített korlátaim néha úgy éreztem teljesen összedőlnek. Megláttam mögöttük a valóságot, kívülről próbáltam önmagamat szemlélni. Megpróbáltam ember lenni – s mindez jól esett órákon át!:) Mint mikor valaki felvilágosodik, van egy kezdőlökés, s felnéz a bibliából, hogy ez most mi van ha máshogy is lehetséges?

Le kell ezért vetnünk a korlátainkat, gondoltunk-e már arra, hogy a saját magunk által alkotott világban, s ebben a világban elképzelt személyeinkre mindössze csak egy skatulyát próbálunk ráhúzni? Ezek az emberek a saját világunkban nem lehetnek képesek megfelelni, s elsősorban elvesztik önmagukat számunkra. Amivel több kárt okozunk nekik és magunknak is egyaránt…

Akkor mi értelme van? Hiszen egy világ megalkotásával torzítjuk saját és mások énjeit, miközben rég tudhatnánk, hogy lehetetlen valakit olyanná formálni, amilyenné akarjuk. Annak a valakinek önmagának kell lennie, önmagának mellettünk! Mindketten önmagunknak! Hiszen ezért szeretjük egymást. S nem „szeretni kell” – hanem egyszerűen csak SZERETNI. Minden mellékes elgondolással értelmetlen foglalkozni.

Néha hihetetlen mértékben el tudok bár rugaszkodni a valóságtól, s mindent realitikus képekkel elképzelni és megvalósítani. Mindössze az egyetlen bökkenő, hogy az élethez kellenek igazi vágyak, kell spontaneitás, kell önsodródás, kell bizonytalanság, és nagyon fontos szerepet játszik a pillanatok boldogsága. Ha megpróbálom bezárni kész keretek közé mindezt, akkor önmagát a boldogságot kezdem el megfojtani… Mindössze csak el kell felejteni mindent, s hagyni, hogy a szerkezet magától pörögjön tovább! A motor nélkülünk is készen áll az első indulásra...!

A gondolat az egyetlen dolog, mely a világon a legsokoldalúbb lehet. A gondolatot használhatjuk a jó cél érdekében rossz dolgokra, a gondolatot használhatjuk rossz célokat kitűzvén akár jó dolgokra is. A gondolat vezeti az életünket, s velünk van. – Egyeseknél… Viszont el kell jönnie valamikor annak a percnek, mikor a gondolat elszakad egyszer. Önálló utakra keltek, külön-külön. A gondolat és te már nem lesztek egy és azonos!

Minden embernek így nekem is ezt egyszer fel kell fognom és megértenem. Most talán elérkezett az idő, hogy a gondolatnak nem kell kontrollálni minden mozdulatom. A gondolatnak meg kell szűnnie örökre, létezésére már nincs többé szükség. A gondolat nélkül a világ ugyanúgy forog, s majd a világ felsőbbrendű ereje megold helyettünk és a gondolat nélkül mindent.

Elhagyom ezennel a gondolatot. Miközben a világ egyre bonyolultabbá vált, nem kell még bonyolultabbá tennünk vele önmagunkat is. Nélküle talán megismerhetjük az élet egyszerű szépségeit, felismerhetünk olyan dolgokat, amiket eddig nem vettünk észre. Önmagunkkal őszinték lehetünk, bevallhatjuk, hogy valaki egy személyben nem lehet soha a legjobb barátunk és a szeretőnk egyszerre. Egyiknek kell lennie, de abban az egy szerepben egyszerűen csak minden gondolat nélkül lennie! A gondolat hiánya az, mely éppen tökéletessé tehet mindent…!

A következő bejegyzésem elkövetője nem más, mint a párom!:) tehát vendégpost lesz olvasható az alábbiakban. Vállalt egy teljes leírást, melynek témája az első megismerkedésünk, az Ő szemszögéből. Amit nagyon köszönök ezúton is neki. Sajnálom, de mostanában alig tudok jelentkezni, így időm híján vegyétek hiánypótló bejegyzésnek.

"Nos, üdv mindenkinek, Millow vagyok. Szolnok cityből jelentkezem. Hát, én lennék Popov párja /tök furcsa Popovnak hívni/. Azért írok én, mert szerencsétlennek nem sok ideje van blogolni. Ezért most besegítek. A minap nagyon ihlethiányban szenvedett, mert nem tudott hosszú idő óta egyetlen bejegyzést sem írni. Ezért felajánlottam neki, hogy segítek. Nos, így kerül sor első bejegyzésemre!

Gondolom első körben magamról és kettőnkről kéne pár szót szólnom. Szolnokon élek, immár 2007 óta. Kiskoromban Pesten éltem, általános iskolás éveimet pedig 8.-ik osztályig egy Szolnokhoz közeli kisfaluban töltöttem. Majd be kellet költöznöm Szolnokra. A szülőkkel nem valami fényes a kapcsolatom. Biológiai fater az, úgy ahogy van, leszar engem. Anyámmal... Hát... Nem alakult ki szorosabb kötelék, mióta nála lakom. Ja, és van egy húgom is, aki megkeseríti mindennapjaimat. Nos, az igazat megvallva kicsit irigy is vagyok Popovra, a (szinte) tökéletes családjáért. Most gimibe járok, és 11. évfolyamban tanulok. 10.-be leérettségiztem infóból, és egy elég nehéz egyetemet néztem ki magamnak továbbtanulás céljából. Idáig szabadidőmben szívesen lógtam a haverokkal. Ezt most sem adtam fel, csak bővült a társaságom még egy fővel:)

Popovval az őszi szünetben találkoztunk. Kezdetben... Nos...hááát, nem nagyon indult be ez a kapcsolat... Mert hát az első randi az végül is nem jött össze. Mivel van köztünk egy bizonyos, max egy órás (még pont egészséges) távolság. Egy kettőnk közti kis településre beszéltük meg az első randit. Szóval... És ez a településnév engem egy másik település nevére emlékeztetett. Amikor megvettem a vonatjegyet, ezt a másik településnevet mondtam be. De hogy még a szerencsétlenséget is tovább lehessen tetézni: Még rossz vonatra is szálltam fel...  S kikötöttem Kecskeméten... Ennyit az első randiról! Haza utat megoldottam annyival, hogy összespannoltam a kalauzzal (még egy sörre is meghívott), és ingyen utazhattam vissza Szolnokra. Nagyon kellemetlennek éreztem ezt az egész szituációt, és nem gondoltam volna, hogy képes leszek Popov szemébe nézni. De aztán kaptam egy hívást. A közös ismerősünktől, aki bemutatott minket egymásnak (vagyis adott nekem egy MSN-címet). Röhögve beszélt a telefonban, hogy halotta mi történik, és hogy Popov aggódik amiatt, hogy merre vagyok. Nos, ez tök jól esett, és erőt adott a második randihoz.

Egy plázában került sor a második (ami még mindig az elsőnek számító) randira. Rendes sráchoz illően 5percel hamarabb ott vagyok a megbeszélt helyen egy plázában. Leülök, és csendben várok. Az idő nagyon lassan telik. Telnek, múlnak a percek - persze nagyon lassan, ahogy ez ilyenkor illik - de drága Popov sehol. Eltelt negyed óra. Ez nálam veri a biztosítékot. Ez egy másik időintervallum, szóval eleve ezt kellet volna mondania nem?! Telefonáltam... Biztosítottak róla, hogy hamarosan megérkezik. Persze nem érkezett meg a következő fél órában sem. Ismét telefonáltam. Már a buszon volt a drága... S végül is egy óra késéssel beállított...(!) Egy csaj társaságában... De Ő volt az. És sokkal jobban nézett ki, mint gondoltam! Abban a pillanatban... Még a csajszit is leszartam, aki vele volt... Ő fehér kabátba, én feketébe. és elmentünk kínait kajálni. Édes hármasban. Nos, a lány lelépett, én pedig kettesben maradhattam vele. Nem volt egy álom-randi, de elsőnek (vagy másodiknak?) Végül is megfelelt. Sikerült kiélnünk mindkettőnknek számítástechnikai hajlamunkat, majd elbúcsúztunk egymástól. Popovban kételyek voltak a második randit illetően. De én bennem nem, ebből lesz még valami! Sőt, ezt már MSN-en is sejtettem anno...!"

Millow

Mindenképpen írnom kell róla…:) Hát megtörtént az, amitől tökre féltem, meg tartottam /be lettem mutatva a családnak/ – pár bloggernek említettem eddig csak -  egész pozitívan sikerült. Ezért az önbizalmam valamely mértékben sikeresen javult is. Kezdem az elején kronológiai sorrendben!:) Szóval a suliban már 12kor végeztem, hazajöttem és hát megpróbáltam elütni az időt semmittevéssel… több-kevesebb sikerrel. Egyszerűen nem akartak telni az órák.

Hiszen már 6kor úton leszek – gondoltam magamban… hazaértem, körülbelül egy órát gondolkodtam rajta, hogy mi a fenét vegyek fel? Meg azon gondolkodtam mi lesz, ha mégsem jön össze az este? Bizakodóan próbáltam hozzáállni… Esti busszal el is indultam, tök hamar eltelt az a félóra, s már találkoztunk is:$

Első utunk sütiért vezetett, meg üdcsit is vettünk, aztán pedig elkezdtünk haladni hozzájuk. Uhh itt tökre paráztam már az úton h mi lesz?! Átfutott sokféle variáció a fejemen. Végül is a higgadtságom nyert, s mikor megérkeztünk egyelőre csak az leendő anyósommal futhattam össze:) Jobbi s volt így, mert végül is váltottunk pár szót, és bebírtam osztani valamilyen kategóriába – hogy vajon hogyan viszonyul hozzám…?

Aztán betoppant a családfő is, körülbelül egy bő órahosszát beszélgettünk az asztalnál így hármasban. Szerencsére nem kérdezett olyan cink dolgokat, meg alapjáraton jó arc volt. Nem jöttem zavarba az este folyamán, aztán pedig el is tűntünk szobára:$

Végre kifújhattam magam, tökre felszabadultam. Innentől pedig nincs mit részleteznem:D A lehető leggördülékenyebben és legegyszerűbben el is telt a nap…:) Sajnos túl gyorsan:( Most megint annyira nyomorultul érzem magam, hogy itt ülök és pötyögök. Holnap pedig megint redvás suli. Nincs kedvem semmihez, mától pedig kondizni fogok a kis pihenőm után ismét! Megvagyok elégedve, hoztam a hétvégén a formám:)

Mindenkitől elnézést, de lassan egy hónapja alig írok...:S A blog nem szűnik meg, az ilyen FAKE híreket el ne kezdjétek!:) Nem is tudom hogyan történhetett ez. / A páromnak van rá egy erős teóriája, amin jót mosolyogtam, mert beletalált a közepébe. Mióta nem vagyok magányos, szerinte a „boldog/boldogabb” buzik csoportba tartozom, ezért a blog, mint önterápiás cél, már nem szolgál szerepet annyira. – nincs szükségem „terápiára”

Nincs mit elnyavalyognom, elregélnem, hiszen párkapcsolatban elmondhatok egyvalakinek mindent. Akiről szeretném azt tudni, egyben a társam és a legjobb barátom is lehet, hiszen mi másról szólna az egész – mint az őszinteségről és a kompromisszumokról? Pedig szívesen tenném, ha bajom lenne, írnék és írnék…. (eközben) Eszembe jutott egy téma. Egyszer egy bejegyzésben említettem azt a gondolatot, vajon tudnia kell-e neki róla, hogy az embernek vannak alteregói és ezeknek az alteregóknak az egyike blogot ír? – Erre a válaszom igen, mert ha azt akarom, hogy meg bízzak benne, az életemben nem ismerhet titkot - így a blogomról is tudhat/tudnia kell.

Tévedés ne essen, nem azért nem írok mostanában, mert félek attól, hogy olyan dolgokat írnék le, ami esetleg így olvasva rosszul esne neki, csak egyszerűen nem volt olyan negatív tényező, ami kiváltotta volna belőlem az ihletet. Elmúltak jelenleg a hullámvölgyeim, megszűntek a depressziós korszakaim. S jól érzem magam. Kiegyensúlyozott, stabil és határozott lettem. – Szeretném, ha ez már nem változna…

Blogtali(k)ról: Nagyon szeretnék menni, de egyetlen zavaró tényező, hogy még nem vagyok elég önálló, s nem engedhetem meg a környezetem és egyéb visszatartó okok és lakhely/alvóhely hiányában a blogtalira való elfáradást Pest city-be, így ki kell, maradjak belőle… Nagyon sajnálom, és köszönöm szépen a rendszeres meghívókat, nemsoká eljön az idő, hogy szervesebb résztvevője legyek pár hónapon belül a blogéletnek!:) Addig kivi vok rá, van-e valaki aki nagyon akarja, hogy menjek?!:)

Mikor általában véve minden a legnagyobb rendben van a magánéletemben, akkor kezdek a legmélyebben gondolkodni azon, hogy vajon mikor lép fel az első olyan kis elháríthatatlan probléma, ami ezt a sok felépített és értékes dolgot abszolút a nullára redukálja, s tönkretesz mindent. Mikor boldog vagyok, bennem van a hátsó gondolat - ki kéne élvezni, mert holnap talán még így se lesz…!

Részben betege vagyok ezeknek a dolgoknak, máskor pedig nyugalommal tölt el, hogy legalább én gondolok minden eshetőségre is. – Legtöbbször a legeslegrosszabbra. Ami viszont nagyon komollyá teszi a dolgot, az a felelősség. Ez a kapcsolatok alapjának kéne, hogy legyen.

Kimondott szavaink után felelősséget kell éreznünk, hiszen ez az életünket is szabályozhatja. Egyedüli gond csak az, hogy miután kimondunk bizonyos szavakat /célzok, itt a szeretlek kifejezésre/, hogyan tartsuk be azokat, ha igazából nem is rajtunk múlik? Ilyenkor félelemmel tölti el az embert, egyrészt pedig véget nem érő kedvtelenséggel, az újrakezdés borzalmas érzésével és azzal, hogy a semmiből megint ugyanoda kell tornásznunk magunkat…

Mivel túl maradi és konzervatív vagyok, nagyon irigylem azokat az embereket, akik még nagyon régen éltek. S ott bizony, ha ki lett mondva valami, az egy életen át tartott. Felelősség van bennem, mert kimondtam a szót, hogy szeretem… Megtettem mindazt, ami ezt alátámasztja, innentől egy életre is választottam… Mert bármi történjék, amit kimondtam, azt a következő órában, következő napon, jövő héten, jövő évben és egész életemben ugyanúgy kell éreznem!

Sajnos a világon talán senki nem gondolkodik már így… Ezért nagyon félek attól, ha ez a dolog ne adjisten egy, esetleg kettő vagy három évig tart - ez esetben nem a jó dolgokra fogok emlékezni, s nem azokra a pillanatokra ami kéne, hanem arra, hogy életem értékes percei, órái, napjai, évei pocsékolódtak el a semmibe – hiszen ha úgy is vége lett, akkor minek kellett belekezdeni?! – Inkább maradtam volna magányos… De jó lenne egy tükörbe pillantani még most és tudni mi lesz 20 év múlva?

Valamiért ezt nem tudom kifejezni senkinek… Nem tudom azt elérni, hogy így gondolkozzon bárki is. – Nem is küzdök vele. Nem bízok senkiben, hogy amit mond, az majd sok-sok év múlva is ugyanúgy lesz-e? Ha döntünk valami mellett azért felelősséget kell vállalnunk, boldognak lenni, kitartani és megbecsülni. Alkalmazkodni az élethez, alkalmazkodni hozzá, s becsületesen betartani a szavunkat, hogy életünk végéig ugyanúgy szeretjük majd és ott leszünk mellette, ha már ezt a szemébe mondtuk! Nekem így kell tennem, mert amit mondtam, az szentül úgy volt - van és lesz is az idők végezetéig. – Félek, pont ezért van az, hogy általában nem rajtam múlik:(

Hogyan fejezhetném ki mégis mindezt? Hogyan tudnám szavak helyett valami kézzelfogható dologba önteni? Mivel tudnám megszilárdítani azt, hogy én így érzek és azt kezébe adni, hogy lássa, nem beszélek mellé. Mivel kéne bebizonyítanom az eddigi ezernyi tett mellett, hogy ez így nekem KÉSZ van és pontosan megfelel? – Azt h nem csak most, hanem örökké Ő megfelelő! Segítsetek!

Perpillanat minden ok /máskor mesélek a bulizásról/. S sajnálom, hogy mostanában nem írtam. betegség, fáradtság, buli és minden közbeszólt. Egy remekül sikerült szilveszter és egy nagyon kellemes újév után óriási dilemmákkal állok önmagammal és a világgal szemben. Amik a mai nap keletkeztek, éppen percekkel ezelőtt. Amúgy vidám és egyszerű bejegyzést terveztem, de ez a blog mégis rólam szól inkább, és az érzéseimről, amiket meg fogok írni rögvest…

Életem újabb hibáit követtem el, egyelőre következmények nélkül. Az egyik az a bizonyos szó kimondása, ami tiltott gyümölcs, a másik pedig a saját kis szabályaim és korlátaim szó szoros sárba tiprása, azért h jobban érezzem magam… Mégis pozitívan próbáltam változni, amit nagyon várom, hogy értékeljen a környezetem, és azt h sok mindenkinek megnyíltam. Melegségem határai pedig az eddigi 30-35 mindentudó emberről már több mint 70 felé nőtt. Mégsem tölt el aggodalommal. Remélem, nem vonzom be a rosszat…

Az emberekről (melegekről) mindig úgy képzelem, valószínűleg van pár énjük. van egy én, ami az otthoni, van egy, ami a párkapcsolati, van egy, ami a mindennapi, és van pár én, ami a különböző barátokhoz viszonyul. Ezek az ének mind-mind mást tesznek – máshogy viselkednek, a kérdés csak az, vajon ezek az ének milyen sorrendben vannak? S mit tesznek meg az ember tudta nélkül, ha éppen az adott párja nincs mellette? – Popov most nagyon filozofál, mindig is érdekelt ez a lélektani dolog.

Ezért van az, hogy a melegek nagyrészt hazudnak, lopnak, csalnak, kihasználnak és tönkretesznek. Ezért mindegyikről így vélekedek nagyon hosszan és tartós ideig, még ha régóta is ismerem őket. /pár kivétel már van, remélem örökre!/ - Ezt leszűrtem az utóbbi évek alatt. Azt hiszem e ködösített bejegyzéssel elmondtam minden dilemmám. Félve, de mégis határozottan nézek az újév elé… Szintén Sikerekben gazdag és Boldog újévet kívánom mindenkinek. nemsoká visszatérek a rendes kerékvágásba!:)

Hétfőn nagyon rosszul voltam. Már ilyen foltok is jöttem ki a képemen, folyt rólam ismételten a víz, s hűtőfürdőztem. Nagyon fájt mikor ettem, már nemcsak a szám szélén, hanem belül az ínyem egyes részein is sebek keletkeztek… Szívószállal ittam a teát. Nagyon szorgalmasan feküdtem, mert hatörik-haszakad akkor is másnap tali…

Megígértem még a fodrászcsajnak is, hogy nem hagyom, cserben bemegyek hozzá, hogy a gyakorlatát tudja folytatni. Keddre sikerült a lázat lehoznom, így már a buszon is ültem. Kétóránként szedtem a láz és fájdalomcsillapítót, valahogy már a képem is jobb állapotban volt. Folytonosan ettem, hogy a hányingerem elmúljon. Mire beértem egész flesh voltam.

Elmentünk a tanműhelybe, A. volt olyan rendes és elkísért. Közben a hajvágás alatt is vettem még be gyógyszert, ő is hozott magával egy adagot, ha az enyém nem lenne elég… Hol volt lázam, hol nem. Aztán császkáltunk meg minden, végül bementünk hozzájuk, meglepődtem magamon, milyen jól vagyok. Biztos gyógyít a pozitív energiája:D

Aztán pedig jöttem haza, megint Zs.-hez mentem be gépet megnézni, a végén pedig mire bevergődtem a szobámba még szarabbul éreztem magam, mint az elmúlt négy napban összeadva és megszorozva kettővel. De akkor is megérte, mert tudtam találkozni négy napon belül háromszor is:)

Ami azt illeti, szó szerint teljesen kigyomláltam magam. Fürödni alig bírtam, úgy rázott a hideg és a szám széle is úgy ki volt száradva… Annyira elhatalmasodtak egészségügyi gondjaim, hogy az ügyeletre kellett benéznem. Am jártam a háziorvosnál, egyféle gyógyszert írt fel, meg vizeletmintát adtam be.

Mondta, hogy sokat kell feküdni és ennyi. És elmondott egy csomó mindent, amit én nem fogok itt elmondani, mert magányügy. Azt csak egyvalakinek mesélem… Délutántól másnapig feküdtem. Ugyanígy telt a szerda is, és ma a csütörtök is. Már nem bírtam tovább ezért összeszedtem annyira magam h írni tudjak, h még élek. Am tegnap komolyan azt hittem kórházba fogok kerülni:S