Emlékek vagyunk. Emlékek maradtunk. Sosem eszmélek bele abba, hogy megtetted. Belém helyezted az érzést, azt, hogy tartozom valakihez – megváltoztattál. A Tiéd voltam, Te pedig az enyém. (vagyis így hittem – milyen szép nem?!) Annyira vártam, annyira vágytam, hogy láthassalak, annyira TE voltál az ÉN is. Mégis megtetted velem. Az első voltál az életemben, én pedig az utolsó a tiédben.

Eljött persze ez idő, mikor már nem kísértek ki a buszhoz vagy a vonathoz. Mikor már nem voltam fontos, mint máskor. Amikor már nem fogadtál tárt karokkal és úgy éreztem keresve a konfliktust egy nehezék vagyok. Más volt, ahogy rám néztél.

Most.: Lenézlek, pont ugyanúgy veszlek semmibe és értéktelennek tartalak, ahogy te tetted ezt felém sok hónappal ezelőtt. Pedig reméltem valaha, hogy talán ha útjaink külön is válnak ebben az életben, még azért megmaradunk, mint kedves ismerősök. Ez már sosem lesz másképp. Hogyan is gondolhattam ezt? Hogyan gondoltam ennyi év után, hogy valaki majd más lesz? Hülyeség.

Mi van most? Ennyi idő után azt várnád talán, hogy majd máshogy gondolok, és szívesen látlak. Közben én úgy gondolom: Lejárt az időd és az utolsó dolog vagy, amit látni akarnék életem során. Ugyanaz lettél, mint a többi. Egy semmi, egy tucat, - az is lehettél – mindössze csak én értékeltelek túl sokra és túl sok időt pazaroltam el rád...

Nagyon el voltam havazva. Jelenleg munkahelyet is váltok, így elég nehezek és bonyolultak a mindennapjaim. Szabadidőmben alszok, amúgy pedig nincsen rendes internetem, csak mobilomon. Mikor írok, lassan 6-8 hónapja mindig a 32.-esek terére a mekibe megyek el. (tapasztalatom szerint ott a leggyorsabb még torrentezni is tudok ha 1-2 film kell)

Más egyébről nemtudok beszámolni. Megyek majd a blogtalira, bár csak egy órahosszát leszek úgy megközelítőleg, de tiszteletem teszem:)) mivel házibuli lesz nálunk. Lesz ám "ereszdelahajam" az este!:P sajnos pont egy napra esik a két esemény... de majd legközelebb résztveszek az egészen:)!

Egyébként megjegyzem még mindig sokat iszok. Most is három este a héten megvolt. de valahogy ki kell kapcsolódnia az embernek. az állandó létminimumon tengődés, a kilátástalanság, a fizetésképtelenség, a 9-10 napos hónapvége, egyszerűen nem nekem való. Ezen az elmúlt egy évben sem tudtam válzottatni amit nagyon rühellek! most ennyi. majd jelentkezem...

UI.: Hányok ettől a karácsonyi felhajtástól h minden boltban, már 2 hónappal előtte "ezt+azt" vedd meg! vásárolj. stb. valaki igazán megmondhatná h "de miből??!" eszetlen fogyasztói társadalom. ráadás rám is hat, mert megint rengeteg pénzt fogok ölni egy újabb telefonba. egyszerűen nem bírom ki, hogy ne vegyem meg valahogy.

Elég sokat álmodok mostanában az előző lakásunkkal is. Vidéken. Érdekes érzés, pedig semmi nagy változás nem következett be az életemben, mindössze csak ott nőttem fel, és 2004-ben egyetlen egy utcával költöztünk arrébb a szüleimmel. A környezet nem változott.

A barátok, ismerősök, iskola, minden ugyanaz maradt, szinte észre sem vettem a váltást. Mégis nem értem miért pont így 20 évesen jut eszembe az, hogy erre gondolok. Sokszor megjelenik egyes alvási fázisomban az a kép, mikor az ottani redőnyökön szűrődött be a fény - vagy éppen este volt és forró nyár.

Vagy azok a tavaszok mikor deres volt az udvaron a fű, és a kutya meg a macska ott voltak. (Akkor még benn a házba nemvolt cicánk, azóta az új lakásban van) A tágas és nagy lépcsőház, mely nagyon hideg volt télen... A klasszikus zöld szocialista csempés de tökéletes állapotra restaurált fürdő. Szerettem ott nagyon lakni. Mindig eszembe jut, mikor kis 11-12 éves voltam és az utolsó napokat minden este úgy aludtam el az ágyba "bárcsak ne költöznénk". (hónapok óta lógott a levegőben, hogy otthagyjuk) Nem is tudom miért nem akartam. Talán azért mert kisebb lakásba költözünk, vagy mert ismmeretlen lesz?

Nem érte meg ott lakni. Túl sok volt a rezsi és két szintes épület volt dupla akkora portával mint a mostani. Volt vagy 180-200m2 a lakás. Szerettük volna ki is adni az egyik részét egy időben, mert két teljes értékű lakásrésze volt. De teljesen felesleges volt. Mikor először jártunk az új helyen nagyon szépnek hatott. Újépítésű volt, mindössze kívülről nem volt a drájvitréteg fenn. Így anyám nagyon örült neki, hogy ő döntheti majd el, milyen színű legyen maga a ház kívülről.

Félelmeim nem igazolódtak be, jót tett, jobb lett, és szebb is. Nem sokkal kisebb, hiszen nem adtuk lentebb, azért így is csak 50m2-rel volt megkurtítva az előző alapterülete, de a modern berendezés, a hangulatos nappali és a szobák remekül néztek ki. Sokkal kisebb rezsi, új ablakok, ajtók. Szerintem az Ősök legjobb döntése volt. Mégis néha hiányzik a régi. Látom ahogy megyek haza, hogy üresen áll és azóta sem adtuk el. Mindig ott megyek el és belémnyilal. Csak ott kong, mert nincs rá vevő. Ráadás mostmár családi tulajdon - több családtag is részes benne.

Szívesen laknék ott újra. (semmi akadálya sem lenne) De nem tehetem, mert nincs megélhetés, nincs munka. Nem mennék semmire az életben. Sajnos nem Pesten van. Pedig mostmár ez az új Életem... Lassan elnéptelenedik a település és az átlagéletkor egyre drasztikusabban emelékedik. Szörnyű látni.

Sokszor több hónapig egyetlen egy anyát sem látni aki babakocsit tol. Pedig mikor még kicsi voltam, húsvétkor volt vidámpark, meg szabadtéri programok és özönlöttek a kisgyerekek a réten, a parkokban. Sokkal jobb volt.

Nem is írtam még az új álmaimról. Hiszen újra álmodok, pedig sokáig (6-7 hónap alatt) egyszer sem fordult elő. Elég érdekesek és szürreálisak.

A napokban volt egy különleges. A környezet olyan hatalmas zöld és őserdő szerű volt - mint az Avatárban. Egy hatalmas hegyen voltam, amin sziklák voltak egymásra téve nagyon ingatagon. Csomó háztartasi dolog (hűtők, mosógépek, asztalok, padok) púposra rakva. Ezen voltam én, nagyon féltem és szédültem ott egyedül.

Felfedeztem, hogy egyik percről a másikra, hogy nem vagyok egyedül...! Ekkor nagyon ingadozott a "torony" mire kapaszkodtunk egymásba kb 5-8 ember, de mit sem ért hatalmas sebességgel zuhantunk a mélybe, kötélben próbáltam kapaszkodni, ami megfogott.

De a nagy lendülettel egy épületbe repültem be - tovább lendültem (valami kórház szerű volt) futottak emberek és tovább köteleket akasztottak a lábamra, hogy megálljak mire egy másik ablakon kizuhantam átrepülve a létesítményt megállás nélkül és onnantól felriadtam...

Kedves Olvasóim!

Sokan nem tudtok kapcsolatot teremteni nekem, pedig egyértelműen lehet privát üzenetet is küldeni komment helyett a bloghu rendszerén át. (viszont ezt hiába magyarázom és mutatom meg bárkinek, senki nem találja) Volt aki kapcsolatba akart velem lépni, és szeretett volna üzenetet küldeni, én válaszoltam is neki a nickjére - de sosem jelentkezett. (sokan még a beérkező üziket se lelik meg)

Hála az Outlook új szolgáltatásának nem kellett mailcímet gyártanom, simán csak egy Alias mezőt hoztam létre, amivel egy fiókon belül több címre is tudok fogadni leveleket. Szóval. Az alábbi címre írhattok nekem és megpróbálok mihamarabb válaszolni!

" anothergayblog@outlook.com " várom kedves jelentkezéseteket:) így személyesen is fel tudjuk venni a kapcsolatot. Köszönöm, hogy olvastok és követtek a mindennapokban. Mostanában többet fogok majd írni, mert valószínűleg új állásom lesz és több szabadidővel rendelkezem majd.

További szép napot mindenkinek!

...valami lépést tenne. Jelenleg kezdek párt nélkül lenni. Persze azért politikai nézeteimben sokkal többet radikalizálódtam, mint valaha. (családi hatás is van benne és saját tapasztalat) Elegem van, és vidék is hat rám. Egyben biztos vagyok. A demokráciában nem hiszek.

Talán már a születésekor megbukott, egy bukott rendszer volt. Ebben az országban egy megoldás van a változásra, mely a történelem számos példáján igazolódik: mégpedig vér. A jelenlegi és jövőbeni helyzet megteremtésért felelős embertömegek, politikai csoportok mindenki számára látható, válogatás nélküli kivégzése. (Érdekes, láthatjuk a példát - mikor egy amerikai elnököt agyonlőnek (volt jópár aki így járt és olyan is aki túlélte) - ekkor varázsszóra máris jobb irányba fejlődtek a dolgok...! Ugye? Kéremszépen amíg valami nem történik, nem is lesz változás lehet bármilyen szép dolgokról és tervekről beszélgetni.

Az embereknek kell: Elégtétel vétele, minden érték, vagyon és tulajdon teljes elvétele és családi szálaik száműzetése egy bizonyos réteg felett. Főleg állampolgárságuknak is az elvétele, hogy többé vissza ne térhessenek még rokonaik sem. Újraosztás, mindenkinek egyenlő alap letétele az újrakezdéshez. Az emberek 80%-ának erre van szüksége. 10ből minden 9 megkérdezett ember határozottan bólogat ezek hallatán a környezetemben.

Ehhez viszont a félelem és rettegés megteremtése sajnos kell, ez által biztosítani, még egyszer ne juthassunk ebbe az erkölcsi fertőbe. Véget vetni a lopásnak, csalásnak, megszüntetni a szegénységet a gazdag réteg határozott és gyors felszámolásával. Nagyon fontos: Halálbüntetés azonnali visszaállítása. Vannak bűnök, melyek megbocsáthatatlanok. Adófizetői pénzünkből ne éljen életfogytiglan senki, mikor más ártatlan emberek az utcán fagynak meg és éheznek.

Slussz. Nem ítélek el senkit, abban hisz mindenki, amiben akar. Én így gondolom. Egyébként nemrég néztem egy világháborús dokumentum filmet, ami egy másik oldalról mutatta be a „történteket”. Eléggé hatott rám. Nagyon sajnálatos és szörnyű, amik régen történtek, amit a bizonyos „ismert spekuláns népcsoporttal” tettek. Szörnyű, ahogy emberek millióit akarták „kiirtani”. Tényleg elítélendő.

De mindenközben mikor a sértett emberek tömegének „sír a szája”, hogy pár éven keresztül miket tettek velük, mit szenvedtek el – elfelejtik megemlíteni, hogy ők maguk hány emberöltőn, hány 10 éven át „sanyargatták” és ellehetetlenítették az életüket azoknak az állampolgároknak, akik válaszul ezt a radikális lépést tették feléjük (pusztán kialakult megvetésből, gyűlöletből, elégtételből a lehetetlenné és nincstelenné tett helyzetük miatt). Ez annak az eredménye volt, hogy nem voltak hajlandóak távozni önként, csak dőzsöltek volna tovább.

Hm. istenem! tudtam mindig nagyon jól, hogy remekül tartok titkokat. Nagyon profi vagyok benne, a hallgatás az aduászom. Szóval jobb ha most már véglegesen bejelentem: Nem vagyok szingli már lassan 5-8 hete. Igazából nem számolom. Egy "kapcsolatot" nem az definiál h ünnepeljük havonta, számoljuk mennyi ideje tart, és megnevezzük mettől kezdődött (mintha csoda lenne h x hónap megvan) egyszerűen nem érdekel. Kinőttem már ebből. Most élek:))

ma alteregó. még vidéken ülök, pár órára hazalátogattam, de estére feltűzök minél hamarabb és belevetem magam egy kis bulizásba. részleteken még gondolkodom. gondolkodjak? az kell? hm. fura úgy írni, hogy végülis tudom milyen lesz az este és remekül érzem majd magam - főleg mikor a Kalinka-Szamovár-ra gondolok untalan:))) előbb-utóbb megtudjátok milyen volt. és megtudtok mindent:P aki szintén lenn lesz, keressen meg nyugodtan, nem mindig ismerem meg az embereket - rossz az arcmemóriám. egymásutáni 7 nap munka után ne is várjatok más állapotot.

Előre leszögezem hamarosan nagy bejelentés várható a blogon (olyan bejelentés amit senki sem sejt) meg fogtok lepődni!:) amúgy nem vesztem el. nem változtam még meg. csak egyszerűen kezdek kicserélődni. az életem ismét teljesen más lett. hamarosan újra visszatérek és megtudjátok az előző mondat(okban) taglalt témát! türelem!

Minden nap látom a metrót. Minden nap eszembe jut egy gondolat...vajon éreznek-e fájdalmat azok, akik oda lépnek. Vajon abban a pár másodpercben érzed-e, ahogy ropognak a csontjaid és mire gondolsz, kire gondolsz? Ki az utolsó kép a fejedben? Eszedbe jut egyáltalán valami? És aztán? Könnyebb lesz? Megszűnik minden fájdalom és te sem létezel végre? Többször érzem úgy, hogy meg akarok szűnni, mint az érzést h élni akarok. Nem fogom soha elfogadni, hogy az egész életem kukába került. Még ha meghalni nem is, de jó lenne egy kórházban ébredni, és semmire sem emlékezni. Mintha kitörlődött volna minden...