A heterókat általában több csoportra osztom. A véleményem, ha a kifejezetten heteró fiúkat jellemeznem kéne: kifejezetten sokszínűek. Vannak, akik kedvesek, bolondosak és jó fejek. Szinte mindent félvállról vesznek. Jellemük elfogadó, de sokszor még egy melegnél is szélsőségesebbek. Mindent, ami polgárpukkasztás örömmel tesznek és figyelnek. Ezernyi hülyeségben benne vannak, s a közelükben szem nem marad szárazon, sokszor fetrengő röhögésekbe tudnak kitörni. Természetesen ez velős és helytálló beszólásaiknak következménye. Szokásaikon látszik a modern felfogás. Szüleik és köztük megfigyelhető az extrém generációs szakadék.

 Vannak, akik visszahúzódóak, csöndesek, megértőek. Ők külön kategóriák. remekül megfelelnek barátoknak is. Bár ez az előző csoportban is elmondható. Jellemző, hogy konzervatívak. Jó tanulók, általában stréberségre is hajlamosak. Velük inkább komolyabb dolgokról lehet eldumálgatni, általában műveltek, szerteágazó témákban is helytállnak. Értékrendjük visszafogott, a jó dolgok határain belül persze, de mindenben benne vannak. Segítőkészek. Olykor elvontak…

Van viszont egy harmadik csoport is. Ők amolyan igazi macsó heterók. Jellemzőjük, hogy kifejezetten jó pasik. Izmos felsőtest, szép karosszéria, önmagukban ártalmatlanok. De már csapatban más hasonlóakkal kifejezetten erényük a bunkóság. Heteró mivoltukat erősen hangsúlyozzák, s pont emiatt érezhető, hogy minden harmadik kiejtett szavuk biológiai tartalmú. Általában a női nem sokféle testrészének kultuszát szabják minden mondatukba. Stílusuk a menőséget akarja bizonyítani. Ehhez sajnos elengedhetetlen kellék a pia, cigi és egyéb negatív összetevőkkel való jó barátság. Van bennük is bőven szélsőség, egyesek igazán primitívek is tudnak lenni. Amilyen állati jól néznek ki, hát annyival kisebb méretű dolog mozog az agyuk helyén. Egy részük új elnevezést is érdemel olykor. Ez nem más, mint a „hülyeheteró”…

Személy szerint, nekem van is erről egy nagyon értelmes beszélgetési jelenetem, amit meg is osztok veletek. Őszinte részvétem, hiszen a „hülyeheteró” teljesen elvont személy, a nőkön és a szexen kívül nem tud másról beszélni. Sajnos nem sejti, hogy mi a jó:$ (bezzeg egy pasival milyen… óhh ha tudná? - következményként rögtön kihalnának a heterók:P)

Szóval visszatérve. A suliban ülök. Egyszer csak egy általam régóta ismert „hülyeheteró” egyed leül mellém. Szép kidolgozott test, szép barna szemek, igényes öltözködés. Emellett férfias mély hang. Gyönyörű, csókra vágytató ajkak, formás felsőtest és izgatóan szép bicepszek. Ott ül az ember mellett, ekkor szinte beleremegek annyira jó pasi. Elképzelem erőteljes ölelését, testének tapintását, s még nadrágon keresztül is határozottan megállapíthatóan egyedi méreteit:$ Mindezt a nagyon szép összképet rögtön lerombolja prágár szexdumájával.

Azonnal elkezd a folyósón, meg a teremben elhaladó női nemű élőlényekről diskurálni. Már lassan 15 perce (mivel már be is csöngettek, azóta még mindig) hosszasan taglalja, hogy azzal a bizonyos testrészével mit tenne velük. Meg hogy „xy” mennyire jó egy bula és hogyan teperné le… Ekkor hirtelen már oda sem figyelek, s enyhén mondom neki… sajna én most figyelni szeretnék arra, amit csinálok, s majd beszélgetünk máskor. (Megkezdődnek az elhajtás első lépései.)

Ennek ellenére sajnos mégsem hallja. Teljesen bele van merülve a saját témájába. Előveszi a telefonját, s mélyen elkezdi a benne lévő mappákat nyálazgatni. Erre hangosan felszólal és a benne lévő dolgokat kezdi el mutogatni. Ezt + azt nézzem, meg hogy az milyen jó. Gondolhatjátok alig mertem ránézni is, hiszen számomra mélységesen taszító szexuális képek voltak. Sőt néha egészen rosszul is tudnék lenni ettől. Nem tudom, ő mit szólna hozzá, ha én a telefonomban lévő szexi pasik játékait kezdenél el mutogatni fordított helyzetben. Kezd már zavarni… de inkább oda sem figyelek, elengedem a fejem mellett. Talán majdcsak abba hagyja egyszer.

Néha mondok egy „aha”, „igen”, „ühüm…” satöbbi kifejezést. Végül kérdések elé állít, mikor már vagy hatvan felé kell figyelnem egyszerre és pont őrá jut a legkevesebb időm. Feltesz egy kérdést, melyre teljesen elvarázsolt helyzetemben, szétszórtságomban véletlen oda nem figyelve a totál igazságot bevágom:xD

Ő:/ „Figyi, te kit dugnál meg legszívesebben?”

Én:/ „…öööh rajtad kívül?”…

Erre nagy kidülledt „boci” szemekkel les rám. Gondolom extrém méretű kérdőjelek jelentek meg a fejében! Teljesen elhűlten és komolyan bambul. Pár másodperc hatásszünet után, átszalad rajtam a hideg:S (!) Huhhh, basszus mit mondtam? (!) A helyzet helyrehozásához segítségemre született képzeletbeli villanykörte akkor szerencsére rögtön felvillan a fejem fölött… és ezt mondom zavarosan hamarjában:

Én:/ „öhhh…izé…jajj nah csak vicceltem te Marha:xD! Komolyan ne vedd mán!:))))”

S megpróbálok valami erőltetett, vigyori arcot vágni teljes erőmből, amennyire ekkor sikerülhet. Aztán jót nevetünk az egészen. Úgy látszik azóta is, hogy tényleg csak viccnek vette:P Levonva a következtetést, sokszor gáz, ha nem figyelünk a másikra, ezt már megtanultam. S megfogadtam, ha legközelebb a közelembe kerül vagy ejtem minél hamarabb a témát (amit nagyon nehéz nála) vagy otthagyom valami ürüggyel:D

Általában minden napra jut egy-egy kisebb-nagyobb dolog mely a legminimálisabb jókedvet amit a sors megad eltöröl… Ma persze nem olyan nagy horderejű dolog következett be. Valahogy mégis megemlítem. Ilyet sem éltem meg, csak ezen az átlagos délutáni napon már három bejegyzést tettem közzé röpke két órahosszán belül.

A sulimban több fakultációs órára is jelentkeztem, s még igazán nem sejtem és nem is tudom, mi szeretnék igazán lenni. Abban viszont biztos vagyok és eldöntöttem mely tantárgyakból vágyok érettségire. Méghozzá emelt érettségire. Egyik ilyen az Informatika. Nagyon kedvelem, s nap-mint nap életem szerves részét teszi ki. Sok mindenhez értek, s komoly dolgokat is véghezvittem már belőle. Valószínűleg ezen a pályán is akarom folytatni a tanulmányaimat.

Mint mindig kell valami, ismét ezen a napon is a reflektorfényt árnyék fedi el. Sok féle témakörrel foglalkozunk az órákon, szerteágazó ismeretek. Szinte mindegyiket tudom, értem. Pont ezért mindenki hozzám fordul segítségért technikai ügyekben. Egyik órán még múlt héten, feladatot kaptunk. Szövegszerkesztést. Rólam lerí, hogy értek hozzá, és sokszor talán még a tanárnál is alaposabban elkészítem. Jó munkáim szoktak lenni. A tantárgyból az élen járok szinte, mint egy lexikon a szóbeliket is perfektül vágom.

Elkészítettem ezt az érettségi feladatot, mert egy 2007-ben kiadott lap feladatait kellett elkészíteni. Szokásos módon rekordidő alatt végeztem. S egy hibátlan munkát adtam ki a kezem alól az óra negyedrésze alatt. Hátradőltem, elmentettem, nyugodtan interneteztem tovább. Az egyik mellettem ülő csoporttársam, egy csaj nagyon nehézkesen haladt. Megpróbáltam neki ebben-abban segíteni. Annyira értetlen volt viszont, nem tudtam mit kezdeni anélkül, hogy le ne bukjon.

Felajánlottam neki, átküldöm az enyémet, hálózatban vannak a gépek. Aztán a szerveren elmenti a saját mappájába majd. Mit ad isten, sikerült is elpostázni. Szándékosan még arra is ügyeltem, hogy az ő EXIF fájl adati is stimmeljenek. Megírtam gyorsan, manuálisan a tulajdonságok ablaktáblát, hogy az ő gépe ID-je szerepeljen rajta. Eztán átnéztem, végül ő bemásolta. Kicsit módosított, hogy ne legyen ugyanolyan. Bármelyik szaki sem látta volna, hogy csalt. S ennyiben is maradtunk.

Eddig még szép is, meg jó is, egy pár nap múlva megkaptuk ezt. Én is, meg ő is kapott egy szép nagy karót. (másnéven "Negatív oszlopdiagrammot" - egy volt tanárom vicces elnevezése alapján született kifejezést az 1-es értékű dolgozatokra)  Méghozzá majdnem teljesen egyeneset a fél napló síkjában. A hibát ott követtem el, hogy nem „bemásolni kellett volna”, hanem utólag okos ember lévén, megnyitással menteni a megadott könyvtárba másként. Mert a szerver az összes másolás-beillesztést és hasonló „drag&drop” funkciókat naplóz. Így a kis „műveletünk” azonnal látszódott a tanár szervergépén utólag is.

Egy ilyen aprócska benánhéjon csúsztam el. A tanár lehetett volna nem ennyire szigorú, láthatta volna, hogy szegény csajon megesett a szívem. Csak egyese volt eddig, semmi más. Velem meg lehetett volna rendesebb, hiszen láthatja, tökéletes munkát végzek. A másik, hogy sosem volt még ötösnél rosszabb jegyem. Inkább büszke lenne rá.

Eztán ma megfogadtam, egoistáknak és önzőknek él a világ. Ők tudnak csak érvényesülni, és előre haladni. Soha többé senkinek nem fogok semmiben sem segíteni semmit. Mindenki boldoguljon egyedül, ne is próbáljon mások által jobb helyzetet remélni!

Megcsalt… Mindez teljesen váratlanul ért. Javában már a nyár elején ismertem meg, pontosabban Június 18.-án. Nagyon sok emlékezetes nap maradt hátra. S én mindvégig úgy éreztem tényleg nagyon fontos vagyok neki. Sokat eljártunk strandolni, esténként sétáltunk, délutánonként bringára pattanva jártuk a természetet. Úgy éreztem életem legstabilabb kapcsolata teljesült be, miután egymás szüleit is megismerhettük...

Közel volt hozzám ő és még a munkája is, mindössze húsz perc sem volt. Elején bizalmatlan voltam, mint mindenkinél, sosem mertem kimondani a szót, mely a „szeretlek”. Mindig balszerencse ért, mindig csalódás sötétítette el a lelkem, miután bárkinek is ki mertem ejteni életem során. Bizalmatlan voltam, mindvégig. Forgott a fejemben: „Vajon ő mikor hagy el?”…talán ha ilyen, akkor jobb ha minél hamarabb…

Sokat járt ismét eszemben ez a novembertől januárig tartó szakasz. Sokat gondolkodom azon, vajon miért súlyt ez az átok. Soha az elmúlt öt évben egyetlen egy boldog születésnapom (November 24) sem volt még. Innen indulva rémálom volt a karácsony is. Számomra a magányt, szomorúságot, kihasztnáltságot és önszánalmat jelentette, miközben köröttem mindenki felhőtlenül boldog volt. Ebben az évben mertem először reménykedni, de már azt is bánom...nagyon bánom.

Sokat küzdöttem már önmagammal. Már rég meghaltak az álmaim. Nincsenek vágyaim, s a maradék pár dolog amit talán szeretnék elérni, mind évről évre kevesebb. Felnőttem, akármilyen viccesen is hangzik. Mindjárt 17 leszek. S eljutottam oda, amely az embereket 30+ körül is alig-alig riogatja. Elvesztek az álmaim, s már nincsenek vágyaim.

Ezen az estén már nagyon vártam a hívását, mint mindig. Korábbi hangjától szaladgált bennem a hideg-meleg, képzeletemmel kívántam őt, az ajkait, az ölelését, s forró testét. Mindvégig csak én vártam, hogy kimondja a szót, melyet én még sosem mertem még. Vártam türelmesen, s hívott. Ez a telepátia, gondoltam. Hiszen először fordult elő, hogy pár óra híján majdnem egy egész napig nem tudtunk beszélni, máskor szinte minden percben…

Felkaptam, s nagy örömmel szóltam is bele…

„ Szia, hiányoztál, szeretlek… ” – hirtelen elcsuklott a vége felé majdnem a hangom…

Először mondtam ki kapcsolatunk alatt, isten sem tudja miért pont most. Ezelőtt már régóta gyanakodtam, de semmire sem volt okom, mert akkor nem is történt semmi, hiszen mindvégig mellettem volt a hónapok alatt. Önmagamban, persze mint mindenki más képzelegtem. A találkozásaink után pedig olykor álmatlan éjszakákon forgolódtam jobbra és balra… „Mi lenne, ha megtenné?” - szörnyű volt elképzelni. – De ő kedves volt velem, s nyugtatott… sokszor éjszaka közepén való csörgetésemkor azonnal a szent pillanatban visszahívott harag nélkül. Kételyeim eloszlatódtak… miután önszorgalomból minden vele kapcsolatos dolgot a tudta nélkül erős kontroll alatt tartottam, bármilyen szemétségnek is tűnhet.

Az első szavai bizonytalanságát hallván mélyen a szívembe mart ekkor a félelem. Ez a hívás más volt, a hangja is komoly volt. Éreztem baj van… nagy baj! S ekkor nem tett mást, mint megszólított...

„ El kell mondanom most azonnal valamit… ami tegnap este történt… hiszen tudod én megígértem, őszinte leszek hozzád minden körülmény közt, mindig és azonnal! ”

Hangja ijedt és tétova volt. Szívem vadul zakatolt. Éreztem már lelkemben a fájdalmat rögvest… tudom, hogy mi következik… tudom, hogy mi… annyira tudom, de annyira tudom, hogy mi!

De csak némán hallgattam… Elmondta… fel sem fogtam: " Megtette… "

Könnyeim csordultak meg, de állapotom stabilan leplezni próbáltam minden áron. S erős maradtam. Tudta a játékszabályokat, a legelején elmondtam, ez esetben többé nincs már miről beszélnünk… Veszekedés nélkül meghallgattam… aztán pár perces néma csend követte… Elbúcsúztunk, s megbeszéltük többé ezek után már soha nem beszélünk… hiszen annak idején ezt kikötöttem.

Tudta ő is, hogy ezek után már sosem lehetünk olyanok, mint régen. Nem könyörgött már bocsánatért, bár azt mondta szeret, s fontos vagyok neki, ezért volt velem azonnal őszinte a legelső alkalmas pillanatban… tehát most rögtön.

Lelkemben pár nap múlva már megnyugodott a viharos tenger. Már csak két ártatlan és reményvesztett kérdés forog a fejemben.

„ Vajon ő is olyan volt, mint a többi? ” (legalább őszinte és készséges volt, ezt kell legjobban értékelnem. Talán ő őszintén szeretett, mert nem mindenki meri rögtön bevallani, vannak akik életük végéig hallgatnak, s tagadnak…)

„ Vajon én miért nem vagyok olyan, mint a többi? ” (fáj sokszor, hogy én nem tudom senkivel sem ezt tenni. Nekem egész életem alatt nem fordult még meg a gondolat sem a fejemben, hogy akit szeretek cserbenhagyjam egy futó kaland alkalmára főleg nem. Hiszen már őt választottam, emellett ki kell tartanom, s nem gondolhatom meg többé magam. Fáj az, hogy iszonyatosan fáj a csalódás… Fürkészem évek óta a lelkemben, vajon én miért nem tudok ilyen lenni? – Talán nem érdekelne senki, talán játszhatnék akivel szeretnék, talán boldog lennék, de mindezt gátlástalanul… - Mégis kihúzva magam kijelenthetném: - Biztosan nem fájna, csak nevetve játszanék! - )

Mindez csak egy feltételes mód, és a talány kérdése. Én nem ez vagyok... Mindez még Október 28.-án történt, azóta nyomta a szívemet. Sajnos én már csak ilyen vagyok… Szánalmasnak érzem magam, újra kudarcot vallottam. Mindent megpróbáltam, erőn felül beleadtam amit tudtam, soha még senkivel nem akartam így. Végül ugyanoda jutottam mint évekkel ezelőtt voltam…

Egy átlagos napnak indult ez is a sok közül. Csupán pár érdekes észrevétel törte meg a reggeli csendet a fejemben. Rólam tudni vélik, hogy átlagban egy hétvégén 12 óra előtt fel sem kelek a jó puha ágyikómból. Mondhatná bárki, a lustaság belülről fakad, bizony ezen már én is elgondolkodtam. Kellemeseket és hosszúkat szoktam aludni, átalszom a teljes éjszakát mindig, kivétel ha egyéb depresszió nem gyötör. Jellemző még az, hogy a felébredésemkor a „reggeli érkezés” kifejezés elmarad a szótáramból. Azonnal ebéddel kezdem.

Hihetetlen, de mégis mélyen meglepő, hogy általában este tíz órai elalvásom ellenére is még másnap délben is csak fekvésre vágyom szüntelenül. Ezzel le is tudtam a semminek tűnő, rövid hétvégéket.

Most jön a lényeg. Bizony az élet nem móka és kacagás. A hétfők határtalan gyűlöletében, és a többi hétköznapnak tartós utálatával áldott meg a sors. Ki nem állhatom reggel 7:30-kor való kelést. Telefonom ébreszt általában, vagy a macskám. Előbbinek három fázist adok meg. Az első csörgetés 6:45 (mélyen merengve nyomom le, sokszor fogalmam sincs magamról, álom és valóság közt vagyok). Aztán 7:00 (ekkor felfogom, hogy élek és mozdulnom kéne, de testem nincs felkészülve erre a megerőltetésre sem). Végül a zárást a 7:15-ös utolsó figyelmeztetés teszi be (még görcsbe rándulva egy darab faként/deszkaként lapulok, és kínosan húzom, és ölelem magamhoz a takarót). Elmondhatatlanul megrázó élményekben van részem. Egyszerűen a halálvágy az első, ami eszembe jut. Ilyenkor jön elő a még egy picit, és még egy picit hagy feküdjek dolgok… Ennek az eredménye természetesen az elkésés.

7:25 felé összeszedem magam: mint egy hülye gyerek a konvektoron melegítem a cuccaimat, mert reszketek az ásítások, és a pólók keresgélése közt. (Sokszor szinte maximumra van véve a fűtés) Rázendít a macskám, az édes és egyetlen, nyervákol veszettül, hogy ő pedig éhes. Legtöbbször mire elkészítem neki a reggelit, melegítek tejet a hűtőből, összedobok valamit, megkeresem a konzerveit, azon veszem észre magam, már sietnem is kell. Hála égnek a suli közel van. Nem jelent olyan problémát. Rápattanok a bicóra és már suhanok is.

Pontosítok: Rápattannék, de vacogok az ebordító hideg és időjárási szélsőségek hatására. Főleg reggelente már annyira hányingerem van az egésztől, csupán attól mikor ki kell lépnem a lakásból. Jó alaposan bebugyolálva hiába vagyok (sapka, sál, dupla póló, cipzáros vastag felső, kabát, tutyi), teljesen felesleges mert az ilyenkor fellépő szél teljesen átfagyaszt.

Ez még hagyján… Most térek a lényegi témákra. Tartson bárki bunkónak, de ez a véleményem. Nem vagyok emberutáló, de van egy dolog, mely teljesen kiakaszt. Képzeljétek el, már általános iskola óta és egész gimnázium alatt minden reggel ilyenkor kelek (esetleg korábban). Maga a tény is elborzasztó, hogy tizenvalahány éve csak ez van. Egyik napnak vége, ismétlődik másnap. Talán egész életemen át, ha elnem csap addig egy kamion:)

Folytonosan haladok a novemberi ködös, bús, vizes, szutykos, taknyos időben. Erre egy nagycsomó nyugdíjas teljes felszerelésben (értsd: második világháborús bringával+kosarakkal, gyalogosan+szatyrokkal) a boltokból, kisutcákból mindenhonnan vágódnak ki. Átlagban 0.5 km/h-val támadnak veszettül.

Természetesen tisztelem az öregeket… De a pumpa folytonosan halad felfelé a fejemben, csoda hogy már nem vagyok lila. Sokszor előfordul velem, mire a suliban vagyok, teljesen idegroncs leszek tőle.

Egyszerűen nem fér a fejembe hogy 60-70-80 éves anyóka/apóka hova az úristenbe igyekszik reggel 5 órától már korán reggel? Ha valaki nyugdíjas, akkor mi olyan halaszthatatlan dolga van egyáltalán? Az élelmiszer 10 óra után is megkaphatja, a friss kenyeret és kiflit délután is sütik. Mivel falun élünk, minőségi minden, bármikor a pékséghez fáradva reggel öt és este hét közt folytonosan vásárolhatsz belőle. Sokszor este hatkor olyan forró kenyeret adnak, hogy mállik a kezemben, annyira friss!

 Őszintén mondva, az ilyentől vér folyik a szemembe is, és az agyam lefagy. Az ilyennek nem is adnék egy vasat sem, mit neki nyugdíj? Legszívesebben berugdosnám dolgozni, vagy bezavarnám helyettem. „Kispalytás, ha ilyenkor legény vagy a gáton, nem tudsz a seggeden otthon maradni, akkor takarodjál befelé helyettem is, és üld le a napi kilenc órahosszát!” Hiszen már több mint egy teljes munkaidőt töltök el abban a rohadt épületben.

Ez borzalmasan ki tud akasztani. Egész életemben eddig, személy szerint már tizennégy éve felpattogok minden egyes reggel válogatás nélkül! Más, akinek ott lenne az értékes pihenési és alvási ideje, mind a szemem láttára pazarolja el! Értitek???

 Agyfrászt kapok ettől. S vajon mit gondoljon az a szerencsétlen, aki már 25-30 éve minden reggel 4:30-kor kel fel, és minden reggel a buszon ezernyi őskövület vénség mellett zötykölődik le harminc km-et, mert neki 6:40-re már ott kell lenni a melóban! (pl. Apám)

Ma már én is egyetértek. Az ilyennek kell egyáltalán nyugdíj? Tűnjön azonnal dolgozni! Nemhogy még emelést követeljen az államtól! Ez egy átlagos reggel… egyszer tényleg agyfrászt kapok…:S Esetleg szívesen Várom a kommenteket:) Ki mit gondol?

A mai estén első bejegyzésem teszem, első és teljes értékű blogomba. Korábban is szerettem volna már sajátot. De valahogy idő hiányában mégis elmaradt. A mai nap viszont elhatároztam végre megvalósítom. Aprólékosan minden kis részletében elképzeltem, gondolataimban megvalósítottam.

Hazaérvén kész tervekkel ültem neki. Az interneten nagyon mutatós kis sablonokat találtam. Az egyik megtetszett, tehát letöltöttem. Photoshop-pal, World-el, NVU-val és Powerpoint-tal vágtam a témába. Segítségül a nyersanyagok és képet válogatására a Google lépett színre. (Internet csodái:)

Hála égnek régebbről elég sok tapasztalatot sikerült már gyűjtenem a HTML szerkesztés mivoltjaiból, így problémát nem okozott. Pár óra alatt el is készült a teljes alkotás. Az idő hamar eltelt, s már oda is eljutottam, hogy ülök, és írok. Elérkezett a pillanat, hogy személyemet is említsem. Ha önmagamról kell nyilatkoznom, akkor rövidre fogom (hiszen ez az illendő). Megfogadtam nem fogom az egómmal kivilágíttatni már az elején a saját oldalam.

Kezdjük is el. Egy 17 éves fiú vagyok, Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. Gimnáziumba járok, szabadidőmből a legtöbbet barátaimmal próbálom eltölteni, egyelőre párom híján. Sok időt töltök az internet közelében, de mindemellett sok más téma is érdekel (majd szép lassan megismeritek őket). Persze különösen nehéz fogalmazni, mert sajnos egy hasonló kaliberű blog névtelenséget vár el, pontosan ezért is döntöttem úgy, ezt maximálisan fenntartom.

Sajnos elég sok csalódás ért az utolsó években. Főleg az internetes társkeresésből adódó kellemetlenségekből. Valahogy már más véleménnyel vagyok az emberekről, mint korábban. Megedz mindenkit rendesen a folytonos sikertelenség. Felmerül az újrakezdés gondolata? Újra próbálkozás? - Csupán a hallatán veszik el az életkedv, mindent a nulláról építeni újjá - nem kis feladat. - "Minek fogjunk bele, ha úgyis vége lesz?" A párkapcsolatokról, ha kérdeznek, ezt tudom csak válaszolni.

Életem első részét a rég megszűnt „Gaylove” oldalon indítottam el, eztán a Randi Gay-on folytattam, s mai napig is csak itt vagyok regisztrálva. Többnyire kevés sikerrel. Nem vagyok túlságosan megelégedve, de úgy érzem a külsőm milyensége miatt egyáltalán nincs szükségem arra, hogy aggódjam. Szerencsére a természet jó adottságokkal áldott meg. Amugy több alkalommal döntöttem Nickem végleges törlése mellett, de végül a hibernálásnál többet nem tettem. Elég sok kitételt szabtam meg, mely szövegem hosszúságából is bőven látszott. Körülbelül egy éve még ez volt:

„ :::Üdv idegen!::: Egy Szolnok közelében élő, átlagos srác vagyok, aki keresi társát hosszú távú ismerkedés céljából! Mivel ez bemutatkozás, így pár gondolatot össze is szedek magamról. Az a fajta vagyok, aki már nem hisz az "igaziban", mert tudja olyan nem létezik ebben a világban, hiszen tökéletes nincs, csak megfelelő. Erről a személyről nem igen tudni mikor robban az életünkbe, hiszen csak egy pillantás, egy tekintet, vagy egy észrevétel dönti sorsunkat pozitív-negatív irányban. Rám jellemző, hogy figyelek az emberekre mindaddig, amíg érzem, hogy ők is viszonozzák ezt. Kedvelek mindenféle tevékenységet, hobbit, zenét, toleráns, és elfogadó vagyok egy adott mértékig. Amiről fogalmam sincs, nem jellemzem, inkább kipróbálom, hogy teljes képet nyerhessek. Keresem a határozottságot, és a tisztánlátást. Nagyon fontosnak érzem a hűség fogalmát is idevenni. További sorokat nem igen írok, ha érdekellek, mindezekhez tartozóakat természetesnek érzem megbeszélni. Ezenkívül, ha mindent leírok magamról, nem igen lesz mit megtudnod rólam.

Nagy elvárásaim nem igazán vannak. Számomra megfelelőnek egy fiút tartok, aki az is. Nem hiányoznak az amolyan "ilyen-olyan" emberek akik egyik-ágyból a másikba bújnak, és néhol valami átmenetnek képzelik magukat a nemek közt. Nekem egy fiú kell, aki helytáll bármiben, egyszerű, és mégis nagyszerű. Akiben látom az erőt, a dinamikát, a reményt... Szemeiben a boldogságot, csillogást, szeretetet, és őszinteséget. Aki nem fél saját magától, és kettőnk közt ki meri jelenteni, amit érez, lát, és aki önmaga. Önálló ötletekkel rendelkezik, és napjaimat színesíti meg. Férfi lévén képes dönteni amiben kell, és határozott. Tudja mit akar, és ezt a szemembe is közli! Aki nem mond "lehet, talán, valószínűleg" szavakat, hanem kész tényekkel fordul azonnal felém! Kivel miden percet, napot, évet emlékezetessé tehetek. Ha ránézek, és átölelem, érezhetem hogy mindezért megéri élni, és megéri újra szeretni... Legyen kiegyensúlyozott, jókedvű, felszabadult, romantikus, meg ami belefér! Fogadja el magát! A földön,és  nem pedig a remények világában honoljon!Én őt tartanám megfelelőnek...:) Ha ezen felsorolásokat stabilan érzem, és látom, akkor nincs ami boldogságomnak utat gátoljon! ”

 Ma persze már sokkal rövidebbre faragtam a bemutatkozót. Tapasztalatom szerint senki nem olvasta végig. Legtöbbször bőven a korhatárom felett üzentek, sokszor pedig értetlenül kértek MSN címet is. Úgy érzem, a jövő nem ebben van, sokszor olyan mint egy álomvilág. Ők talán nem is léteznek a valóságban.

Akár a piacon: Minden kitett portéka a legpozitívabb oldalról van megvilágítva, hogy minél hamarabb elkeljen. Persze emiatt a fontos dolgok és a rengeteg hátrány mind eltűnik a ködben. Belátható időn belül újra ráeszmélünk, a folytatásnak nincs jövője ezek után. A sokszoros ismétlődés hatására a remény szépen elhal. Sokszor gondolok arra, szívesen lennék én is az, hiszen mindig utoljára hal meg:)

Rövid szemelgetésem után, megnyugtatok mindenkit. Nem csak szomorú és elvont dolgokról fogok itt szót említeni a közeljövőben. Kezdetnek most ma még ez is megtette. Nem titkolt célomban persze benne van a törekvés, hogy jó blogossá váljak.

Az elmúlt hónapokban rengeteget olvastam el a "Blogkollektor - melegblog-elosztó" ajánlatai közül. Igyekszem ez itt lévő tanulságokat megfelelően összegyúrni. Végén pedig mindezek alapján ebből akit lehet felűlmúlni:) Tapasztalataimmal segíteni, megélt helyzeteimmel iránypontot adni, más hasonló helyzetű olvasóknak.