Hónapok eltelte után újra megint vele álmodtam. Eljutottam oda, hogy sajnos nem csak gondolok rá elalvás és lefekvés előtt, hanem már álmodom is. Annyira szép volt, annyira más az pillanat. A Tisza ligeti fákkal övezett helyen bandukoltam, korán reggel, még kicsit ködös volt minden. Viszont feltűnően szép sugarakban sütött a nap, s meleg volt. Forró nyári reggel...
Megpillantottam a zöld fűvel körülvett kis út vége felé, ahogy mosolyog rám. Futni kezdtem, közeledtem felé, de ő csak távolodott, s az édes kis kacér mosolyával visszanézett rám időnként. Közeledtem, már majdnem ott voltam mellette, de csak mosolygott, s nem szólt egy szót se. Folyton elhagyott, ha közelebb érzem, nem tudtam mire vélni.
Közben emlékek ugrottak be az agyamba, a gyengéd érintése azon az egyszeri délutánon, s édes csókja, azok az ajkak… istenem, mámorban olvadnék el, ha újra érezhetném őket. S nem győznék köszönömöt mondani az égnek, ha visszakaphatnám a percet. S azokba a szép sötét szemekbe nézhetnék, újra, s újra látnám tükrében a régi önmagam. Látnám a reményeim, gyerekes vágyaim, s nevetve sírnék szemébe nézve, bágyadtan karjai közt... A vágyat átélném, hogy újra magamhoz öleljem, de már ne csak egy árva pillanatra, nem csak pár gyengéd óra elejéig, hanem egy életre...
Látnám a reggeli napsütésben, az oldalamon halkan szuszogva találnám… Kócos haját borzolnám, míg csókolnám, s testét szorítanám magamhoz. Puha selyemhuzat alatt simulnánk egymáshoz, misem számítana abban a percben. Mikor felriadok az álomból, könny csordul ki a szememből, s rájövök, őrülten szeretem. S rájövök őrült butaságomra, hogy veszni hagytam, míg lett volna esély rá. Vagy e helyett ostorozom magam, mert úgy hiszem, talán sosem kellett volna megismernem.
Itt ülök ismét, esőcseppes végtelen vihar dúl kinn, s lelkem pontosan tükrözi a kinti valóságot. Gyűlölöm magam, mert nem tudom elfelejteni, ahogy a fák alatt egymáshoz bújva, valószínűleg csak én szerettem őt… Csalfa a sors, de talán büntet, hogy felkészüljek időben lelkileg a magányra. Felkészüljek, hogy boldog sosem lehetek. Az a maradék boldog perc, mely akkor volt, az én feladatom, hogy megőrizzem, hogy megpróbáljam megmenteni a mérhetetlen keserűségtől, ami átitat mindent.
Elmennék én a világ végére is, eltűnnék, ha kell, ha megmondaná valaki a választ, hogyan szabaduljak meg tőle. Hogyan tudnék mást, vagy másokat szeretni helyette legbelül. Hiszen szeretni és szerelemben égni, vagy elégni teljesen más… Őszinte leszek önmagammal, s lassan majdnem másfél év után őszintén kimondom, azt hiszem, szeretem…
Idézet tavalyról: Nem ironikus a sors? Ugyanott vagyok most, - amikor még ugyanitt tartottam:(
