Ma meg bírtam fogalmazni egy igazi bajom. Rájöttem, hogy átmenetek nem is léteznek, csak fekete és fehér tények. Szemétnek érzem magam, mert sokszor úgy gondolom, igazából pont mások boldogsága az, mely boldogtalanná tesz. Ha elmegyünk valahová a heteró vagy meleg baráti köröm bármely részével, akkor még jobban csak nyomaszt ez az érzés.

Mindenkinek van egy párja, egy másik oldala, akiben a saját lényének egyik felét megleli, s azzal lesz egész. Mindezek mellett jövök én, a páratlan, a mínusz, aki kilógva érzi magát a sorból. Mint mikor a gyötört lélek egyedül árválkodok egy kitaposott puszta közepén. Szélcsend, monotonitás jellemzi.

Ma elmentem egy kört tekerni a bicóval, mert elkezdett esni a hó. Eleinte jó kedvem volt, s egészen élveztem mindezt. Éreztem a sok kis pelyhet, mint milliónyi kis részecskét, melyek az arcomon szikráznak. Szinte felfrissültem, nemcsak testileg, de lelkileg is a hidegtől. Letámasztottam hát a cangát, s egy pár métert sétálgattam a lassan bokáig érő fehér lepelben.

Valahogy elképesztő hiányérzetem volt mindezek mellett. Nem is tudtam magam hová tenni, rájöttem, hogy hiányzik. Rájöttem, hogy szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy érezzem, ahogy a szakadó hóesésben szorosan ölel magához, érezzem testének melegségét, s ajkának édes ízét. Nem tudnék betelni vele, miközben a megható pillanatban arcomra fagyó könnyeim hideg kezeivel törölné le.

Mikor éjszakánként az álmaimban arcát simítom, s érzem teste szorítását és hallom, ahogy mellettem szuszog, ébredéskor rájövök, mindez csak egy illúzió csupán. (Igazából a doromboló, szintén félálomban lévő macskám szorongatom álmomban.) Pont ezért félek nagyon, hogy sosem tudom elfelejteni őt, úgy ahogy mindvégig sem. S folyton az éget űrt a lelkemben, hogy annál a csóknál több, ami akkor volt, már sosem történhet köztünk az életben…