Egy rövid sztori, mely SVikonak kifejezetten kedvez. Szorgalmasan gyűjtögeti a „cikis-válogatásait” ahol remek sztorikat lehet olvasni. Ennek hatására én is elgondolkodtam életem legcikibb pillanatain, s beugrott most is még egy.
Tavaly a volt barátommal vásárolunk a LiDL-ben. Szokásos balszerencsémre, mindig tudtam életem során boldoggá tenni az enmgem körülvevő embereket. Valami katasztrofális égés mindig bekövetkezett a közelemben. Szépen haladunk a pénztár felé, de mikor fizetnék, rájövök nincs több apróm. Odafordulok hozzá, "Picim... öö... van apród?" (közben észreveszem h elszóltam magam) - az eladó furcsán néz ránk -
Erre előkapja a pénztárcáját a párom, keresi zavarában az aprót, fejjel lefelé veszi elő persze, s nyitja fel. Az összes 1-2-5-10 Ft-os zúgat, emellé párhuzamba még 3 koton is követi őket a padlóra. Szemek kereszttüzébe kerülünk:D Zavaromban felkapok annyi aprót a földről, amennyit kell, s adom, a pénztárosnak h haladjon az ügy. Picim a földön szedi őket, hajolnék vissza, erre ő szólja be magát: "hagyd édd…ess... ööhh.. vagyis majd én felszedem!":xD Ekkor már mindketten zavarba vagyunk.
Kihajol az eladó a pult mögül megnézni a helyzetet, plusz még természetesen meglátja a földön lévő kotonokat is. - Ekkor már gyilkos szemmel néz –
Szótlanul kezembe nyomja a számlát, összekapom a maradékot a földről, s egy "viszlát" monológgal elhúzzuk a csíkot. Az üzlet közeléből hamar távozunk, de a következő utcában már a villanyoszlophoz kapaszkodva fulladozva, szinte fetrengünk a röhögéstől:D