Rohadt szar érzés, mikor teljesen oktalanul - s bár a másikkal semmi baj nincs, szinte minden téren megfelel, de a hely és az idő nem a tiétek. rosszkor és rossz helyen találkoztatok, közlöd: "nem egymást keresitek.vagy nem állsz készen semmire.s jobb lesz így mindenkinek" - forgatod ezt a mondatot, idiótán tűnődve. aztán átfogalmazod valami időhúzós maszlaggá - mert te magad sem tudod mi lesz!

s benned van annyi jóindulat és becsületesség, hogy foglalkozol az érzéseivel és megelőződ mondandóddal azt, hogy ne csalódjon. (van ilyen ember még rajtam kívül?!)  szemétségnek hangzik, pedig nem annak szánod, igazából ezt az esélyt sem adod meg arra, hogy lehessen valami. miért van az embernek ennyi idióta érzése? mire jó ez az egész? miért jó egyet előrelépni, kettőt pedig vissza?

kibújsz a kis csigaházból, kezded felfedezni a világot, de nincs energiád, erőd, kedved és esélyed sem megismerni valakit - mivel a régi vágy, érzelmek, és megszokás rabja vagy. sajnos emberek vagyunk. én nem akartam az lenni, mégis ez jutott. én önmagamban képes lennék boldog lenni és kiegyensúlyozott. mások viszont az állandó kiszámíthatatlanságuk miatt ellehetetlenítenek. mihez kezdek? halvány fogalmam sincs.

"Akinek kellesz, az neked nem kell. Akinek te kellesz, az pedig neked nem kell!" Gyávák, szerencsétlenek, gyarlók, boldogtalanok, üresek, érdekek vagyunk. Ki kéne irtani mindnyájunkat!