Van egy bizonyos szint, ami felett az ember már nem tudja, mit gondoljon. Kivételesen nem rólam van szó, hanem a családról. Mintha az utolsó alig 3 hónapnyi itt töltendő időm szándékosan mindenki meg akarná keseríteni, benne lehet a pakliban az is, mi van, ha én veszem fel nagyon?
Pedig nem, sokszor úgy érzem, hogy biztos én vagyok a hülye, hogy mindenkit annak látok köröttem. Gondolom, a korral jár, hogy ennyi eltelt év után az embernek szabadságvágya jelenik meg és kis függetlenségre vágyna, ezért szeretne kiszabadulni minden kötelék alól. Eljön, a perc mikor felnőttebbnek érzi magát, mint eddig volt. Mikor már megkérdőjelezi mások véleményét, és tud elképzelést alkotni, ő hogy csinálná.
Szinte számolom a másodperceket, amikor végre erről a nyomasztó, elmaradott, és semmi közepén lévő vidékről elhúzhatom a belem, és talán egy hónapban egyszer lesz egy délután elejéig kötelező látnom viszont a környéket… a szokásos feleljünk meg a minimum elvárásnak. Többet nem kell látnom egy helybelit sem, olyan helyre kerülök ahol senki nem ismer majd és új lappal kezdhetek. Miközben ezek a nyomasztó visszaszámlálós napok telnek, közben egyre jobban feszülnek az ellentétek.
Egyrészt nem tudom miért vagyok céltábla. S nem értem miért nem lehet békén hagyni, hogy éljek. Mikor mindenki tudja, hogy egyszerűen semmi értelme, de mégis megpróbálja megkísérelni a kapcsolatomnak a megfúrását ilyen áltevékenységekkel. Aztán vannak apró-csetlő hétköznapi viták. Egyszer azt mondja a család, hogy támogatja a tanulásom bizonyos mértékig, meg legyen belőlem azért valaki. S csomó pozitív gondolat, ha jó a hangulat, amiket elengedek a fejem mellett mert kurvára nem vagyok kíváncsi rá, hiszen ez a látszat.
Másrészt, meg egyes viták következtében hazug módon önmagát meghazudtolva és a foga fehérjét kimutatva bevágja akárki, hogy „ezt az életvitelem nem fogja támogatni” stb... mintha amúgy annyira is akarnék rá számítani, évek óta nem kértem pénzt senkitől, mert tudom h az ősöktől tilos elfogadni(!), mert akkor majd abba is beleszólnak, mire költöm el. inkább veszett ügy. (ígyis…pedig semmi köze hozzá honnan van/lett éppen pénzem. S nemtudom miért kell ovodásként kezelni és megmondani mindent. Nekem is van elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Azt pedig biztos nem úgy fogom csinálni, ahogy ők elvárják.
Meg az „életvitel”, mit hív annak? Ez, hogy meleg vagyok nem olyan h bemegyek a boltba és választok kétféle termék közül, hogy most a paprikás, vagy fokhagymás chipset fogom enni, vagy a vaniliás, esetleg csokis pudingot! Nincs választásom. S kurvára felbasz, hogy nem tudja egyik hülye gyepes agyatlan sem megérteni ezt. Legalább ne foglalkozna vele senki, de okoskodni miért kell? Mint, mikor a cipőfelsőrész készítő magyarázná az autószerelőnek, hogyan kell megcsinálni a motort.
Valahogy mindig egymás határait taposgáljuk. Itt van ez az érettségi… én őszintén meg vagyok vele elégedve, sikerült olyan írásbelit teljesítenem, amire számítottam (még picit jobb is lett) és olyat, ami nem mindenkinek van (tehát jobb már nem is lehetett volna másokhoz képest)… és semmi megbecsülés, semmi pozitív megjegyzés, mintha nem is érettségiznék idén. Bezzeg ha szar lenne, akkor hallgathatnám az okoskodást. Ha valamit elérek és jó dolog, vagy előrébb jutok, az mindig levan szarva. Mintha nem is létezne az érdemben elért eredmény -.-
Nem tudom, mit gondoljak. Nem bízok bennük, senkiben sem. Egyszerűen kiszámíthatatlan, és szar érzés, hogy minden felöl, támadva érzem magam. Azt is miért nem lehet megérteni és felfogni, ha eddig nem kerültem el máshová, hanem végig itthon voltam középiskola alatt is, egyszer már elkerülhetetlen lesz, hogy kezdjek magammal valamit! Azt pedig nem ezen a szar kis faluban fogom tenni. Rosszul esik nagyon minden:( Szal várom a költözés percét, mikor a kis bőröndjeim megpakolom, szedelőzködök, és becsukom magam mögött az ajtót! Úgy érzem, bőven elég volt ennyi év, és szerintem a családi kapcsolataimnak a legjobbat fogja tenni a távolság! Teli van a hócipőm.
