Először is egy hétköznapi velem élő problémáról fogok ma nektek írni, amiről igazából nem sokat tehetek, vagyis tehetek, de csak akkor, ha fogom magam és elköltözök innen – úgy lenne azonnali megoldás. Ez a probléma pedig elég szerves részét képezi a mindennapjaimnak. Szeretném a legérthetőbben felvázolni, és akinek van valami építő tanácsa ellene, az igazán nyugodtan kommentezhet. Szóval a következő a helyzet:

Először is jelenleg a szüleim tudnak róla, hogy Millow-al találkozgatok, hiszen már élőben is látták. Második alkalommal már egész tűrhető volt a szituáció és nem futottunk zátonyokra. A helyzet innentől nem is lenne bonyolult, de mindezt az pikantériázza meg, hogy erre a bemutatásra majdnem 4 hónapnyi időt vártam, mire biztos voltam benne (és nem az illető fiú miatt, mert mi biztosak voltunk egymásban). Eddig a legkisebb mértékben sem tudtak róla itthon…

Miért tettem ezt? Mert nagyon féltem attól, ha tudják, hogy járok valakivel, akkor majd beleszólni kezdenek, vagy korlátozzák a találkozóinkat, vagy éppen megpróbálják belülről úgy manipulálni a szálakat, hogy egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy eltávolodunk egymástól. Ennek pedig szakítás lesz a vége. Eddig ebben az eltelt időben igazából a párom nyomására döntöttem úgy, hogy bizalmamat felé úgy mutathatom ki még jobban, hogy akkor legyen – beközlöm és bemutatom a szüleimnek. /korábbi párkapcsolataimban is ez a szülői zavarkeltés, úgy érzem nagyban hozzásegített a véghez/

Azt gondolván, hogy talán innentől nem változik semmi, s minden ugyanúgy marad, hát bemutattam. Ezért volt az, hogy majdnem 4 hónapon keresztül vártam, mire úgy éreztem annyira maximálisan erős a kapcsolat, hogy megtehetem ezt a lépést és nem fogunk a családom miatt szétszakadni. Ha végül is rajtam múlt volna, és semmi nyomás nem lett volna a vállaimon, akkor talán 1-2 év múlva mondtam volna meg a párkapcsolatom létét (vagy SOHA!).

Mi van a jelenben? – Hát a jelenben az van, hogy erősen elgondolkodtam azon, hogy lehet rossz döntést hoztam. A csodálatosan harmonikus és hétköznapian egyszerű és jó párkapcsolatomat kitettem a lehető legnagyobb veszélynek, a támadási felületnek. Igen, mivel már nem hazudok, vagy nem falazok, vagy éppen nem mondok semmit, hogy hova megyek, vagy hol leszek, csak lazán hozzácsapom h „Millow-al töltöm az időt!” – megszületik ez ellen az ádáz manipuláció és a korlátok felállítása 18 éves koromban. (mintha ekkor kéne nevelni – azzal már elkéstek nem?)

Ennek köszönhető lett ez a mostani kibaszottul elbaszott hétvégi szombati nap, amiből ha akarnék, akkor se tudnék semmi jobbat kihozni… mert egyszerűen olyan szinte meg van a kezem láncolva, hogy nem tehetek ellene semmit. Elsőnek kezdjük az alap ténnyel. Mivel tudják a párom hol lakik, és én hol lakom, a kettő közti időintervallumot lehetetlen elfedni, így mindig tudják, még ha hazudnék is, hogy vele voltam, vagy tőle jöttem stb... mert ha telóznak h mikor jövök és mondom a „nemsoká tagot” akkor az a nemsoká pont annyi idő (de felesleges is a hazugság)

Ez ellen kötelékek jönnek be. Például hétvégente egyszer mentem általában éjszaka „bulizni”, ami nem mindig pont az volt, de most már még jobban kötve van az egyszer – mintha akkori írott szabály lett volna. Hétköznap is találkozgattunk ám elég gyakran, mivel mindig volt valami ötletes fedő sztorim – sosem tudtak róla, most hogy titok nélkül névlegesen találkozunk, a rendszerbe porszem került, anyám már megpróbálja megszabni h hétköznap NE találkozgassunk már, mert a suli meg minden… holott eddig meg tett rá magasról=leszarta (a jegyeim meg jók azt se tudja mondani h azért ne).

Legutóbbi hétvégén a hosszúhétvégés négy napban, péntek alkalmával voltam oda, és vasárnapi nap is, úgy h hétfő korán reggel jöttem haza. De erre az alkalomra csak úgy engedett el, hogyha megfogadtam, hogy ezen a hétvégén, a saját lakhelyemen maradok, és nem mozdulok ki sehová, maximum csak a környékre. (feltételezem ha Millow nem létezne, akkor már nem lett volna vele baja, hogy ezen a héten is odavagyok éjszaka) Úgy érzem a képzeletbeli fonalak a háttérben eszeveszett módon manipulálva vannak. S a legnagyobb félelmem, amitől óvtam és titokban tartottam, biztonságosan elfalazva a kapcsolatunkat – hogy majd a saját családom és főleg az anyám árt majd neki. – ez fogja betenni a kaput.

Mert nincsen olyan fiú, nem létezik olyan, akinek egyszer ne lenne elege ebből a hülyeségből (!) és ne hinné azt, hogy nem a párja miatt van ez, hanem mert nem tud ellene mit tenni – vagy feltételezné, hogy biztos a párja direkt nem akar vele találkozni. Miközben ezen a napon a szívem megszakadt h mások begyökösödött szocializmusbeli berögződései miatt 18 éves (elmúltam már 4 hónapja) ember létemre egyszerűen nem tudtam egy röpke délutánra koraestig kimozdulni itthonról, mert egy ilyen hülye családom van:( (ne kezdjen el senki szentbeszédet írni kommentbe a család fogalmáról!…)

Legjobban az fáj, de eszméletlen nagyon a lelkembe, amitől sírni tudnék és nem is találnék olyat, aki átölelne közben őszintén, mert egyszerűen nem érti meg senki sem sokszor ezt a helyzetet - hogyha nőnemű lenne az illető Millow helyén, akkor biztos h minden egyes nap itt ebédelhetne, itt aludhatna, itt tölthetné az egész életét, még ide is költözhetne kb… Ez pedig nagyon fáj. Röviden ma, ha lett volna alkalmam rá, élőben mindezt nagyon szerettem volna neki elmondani, és hozzátenni azt h bocsánatot akarok kérni – ha nincs is miért, azért alapból kéne, hogy megszülettem – és ide születtem…!:( mert elég lehozó.

Ezért várom nagyon, hogy itt hagyjak magam mögött mindent. Mert bármilyen eszeveszett szar is lesz majd a nagybetűs élet, és bármilyen megélhetési gondok is fognak súlytani, mégis annyival felemelőbb érzés lesz, hogy van valakim (tehát nem vagyok magányos) és ha még étel nincs is (nagyon sarkított példa), legalább szabadságom és mozgásterem lesz melegként! Várom a tanácsokat, milyen megoldást tehetnék, hogyan szálljak szembe ezzel az egész hülyeséggel, ami megkeseríti a mindennapokat?

Hogyan tudok ezek közt is teljesen nyugodt és racionális döntésekkel bírni és végtelen türelemmel eléldegélni ebben a pár hónapban (télleg nem sokat kell kibírni)? S mit tegyek azon kívül, hogy a páromat nagyon szépen megkérem, hogy legyen nagyon-nagyon türelmes hozzám és viselje el, hogy a családot sajnos nem én választom meg, és hogy erre ne menjen rá hosszútávon a kapcsolatunk!? Előre is köszönöm mindenki segítségét, aki majd hozzászól! A közeljövőben már nem fogok rajta rágódni, és nem akarok nyavalyogni sem ezen, mert szánalmas. Szeretném lezárni mindezt, és elejét venni már most ennek az akadálynak!