Mikor általában véve minden a legnagyobb rendben van a magánéletemben, akkor kezdek a legmélyebben gondolkodni azon, hogy vajon mikor lép fel az első olyan kis elháríthatatlan probléma, ami ezt a sok felépített és értékes dolgot abszolút a nullára redukálja, s tönkretesz mindent. Mikor boldog vagyok, bennem van a hátsó gondolat - ki kéne élvezni, mert holnap talán még így se lesz…!

Részben betege vagyok ezeknek a dolgoknak, máskor pedig nyugalommal tölt el, hogy legalább én gondolok minden eshetőségre is. – Legtöbbször a legeslegrosszabbra. Ami viszont nagyon komollyá teszi a dolgot, az a felelősség. Ez a kapcsolatok alapjának kéne, hogy legyen.

Kimondott szavaink után felelősséget kell éreznünk, hiszen ez az életünket is szabályozhatja. Egyedüli gond csak az, hogy miután kimondunk bizonyos szavakat /célzok, itt a szeretlek kifejezésre/, hogyan tartsuk be azokat, ha igazából nem is rajtunk múlik? Ilyenkor félelemmel tölti el az embert, egyrészt pedig véget nem érő kedvtelenséggel, az újrakezdés borzalmas érzésével és azzal, hogy a semmiből megint ugyanoda kell tornásznunk magunkat…

Mivel túl maradi és konzervatív vagyok, nagyon irigylem azokat az embereket, akik még nagyon régen éltek. S ott bizony, ha ki lett mondva valami, az egy életen át tartott. Felelősség van bennem, mert kimondtam a szót, hogy szeretem… Megtettem mindazt, ami ezt alátámasztja, innentől egy életre is választottam… Mert bármi történjék, amit kimondtam, azt a következő órában, következő napon, jövő héten, jövő évben és egész életemben ugyanúgy kell éreznem!

Sajnos a világon talán senki nem gondolkodik már így… Ezért nagyon félek attól, ha ez a dolog ne adjisten egy, esetleg kettő vagy három évig tart - ez esetben nem a jó dolgokra fogok emlékezni, s nem azokra a pillanatokra ami kéne, hanem arra, hogy életem értékes percei, órái, napjai, évei pocsékolódtak el a semmibe – hiszen ha úgy is vége lett, akkor minek kellett belekezdeni?! – Inkább maradtam volna magányos… De jó lenne egy tükörbe pillantani még most és tudni mi lesz 20 év múlva?

Valamiért ezt nem tudom kifejezni senkinek… Nem tudom azt elérni, hogy így gondolkozzon bárki is. – Nem is küzdök vele. Nem bízok senkiben, hogy amit mond, az majd sok-sok év múlva is ugyanúgy lesz-e? Ha döntünk valami mellett azért felelősséget kell vállalnunk, boldognak lenni, kitartani és megbecsülni. Alkalmazkodni az élethez, alkalmazkodni hozzá, s becsületesen betartani a szavunkat, hogy életünk végéig ugyanúgy szeretjük majd és ott leszünk mellette, ha már ezt a szemébe mondtuk! Nekem így kell tennem, mert amit mondtam, az szentül úgy volt - van és lesz is az idők végezetéig. – Félek, pont ezért van az, hogy általában nem rajtam múlik:(

Hogyan fejezhetném ki mégis mindezt? Hogyan tudnám szavak helyett valami kézzelfogható dologba önteni? Mivel tudnám megszilárdítani azt, hogy én így érzek és azt kezébe adni, hogy lássa, nem beszélek mellé. Mivel kéne bebizonyítanom az eddigi ezernyi tett mellett, hogy ez így nekem KÉSZ van és pontosan megfelel? – Azt h nem csak most, hanem örökké Ő megfelelő! Segítsetek!