Áhh nemtom mi megy ilyenkor végbe bennem, de csak le kell szurkolnom ezt a bejegyzést. Hiszen már tegnap óta azon gondolkodom, írni kéne. Még a végén már többet nem fogtok látogatni. A héten nem történt semmi érdekes. Azon kívül, hogy mostanában mindenki olyan bunkó a suliban is, meg mindenféle fronton, hogy azt leírni nem tudom. lehet, hogy csak az időjárás teszi.

Főleg azok, akikbe már kezdek pici bizalmat fektetni (ez is egy csoda) egyszer csak olyan állandósult flegma szinten képesek olykor viselkedni (tartós időn át is), mintha az ember seggében teleltek volna ki (észre sem veszik magukat) – Ellentmondásokba bontakoznak (vagy sokkal jobbnak, többnek akarják beállítani magukat - ami igazáéból egy negatív figurává növi ki magát), s teljesen porig rombolják azt a szintet, amit felépítettek az én lelki mércémben.

Én meg hallgassam meg majd a siránkozásukat, majd ha pofára esnek…az élet milyen szar nemde? Meg majd a segítségemre akarnak majd számítani, s tudom, hogy semmiképpen nem szabadna segítséget adni, de vagyok olyan idióta hülye, hogy majd megteszem, mert jobbnak hiszem őket, mint amilyenek… (szomorú, hogy ennyi év után is vannak még ilyen érzéseim, hogy hajlandó vagyok együtt érezni, és ha baj van elfeledni mindent…)

Ezért a társas időtöltésekből teljes mértékben kizártam most magam. Próbáltam utolérni, a teendőim listáját, de nem sikerült. Közben becsusszant most vasárnapra egy családi ebéd. Amitől nem lett jó kedvem (pedig még két nap van addig), mert az egész napot el fogja venni. Szombaton szerintem nem csinálok nagyon semmit. Lesz majd egy nagy kiadós beszélgetős sétálás és ennyi.

Annyira nem tudok lelkesedni semmiért, és kételyekben vagyok mindig a világgal szemben. Árral szemben úszok, de nem jövök rá, hogy nincsen értelme. Nem bízok magamban, ezért senkiben sem. Az emberek pedig állandóan megmutatják a foguk fehérjét, mikor nem kéne, és ez már teljesen elszomorít. A legrosszabb kép, amit elképzelek az emberekről, az igazából egy idealizmus, a valódi még annál is rosszabb…

Ezen kívül kisebb bomba robbant váratlanul, hogy egy meleg ismerősömről kiderült, szegről-végről más meleg ismerőseimmel is ismerősök... Nemde, mint egy nagycsalád? – Ezt utálom a legjobban. Így már nem lehet mondani szinte semmit senkinek, mert rögtön nevesítve lesz minden kimondott szó. Elkezdődik a kavarás, már azon dolgozok, hogyan vonhassam ki magam ebből az áldatlan állapotból. Sőt, lehet, leszarom inkább…

Most már ezek miatt a csoportos és egyéni kudarctengerek miatt teljesen le is hozódtam így a végére. Nem tudom, mi értelme van ennek az egésznek. Mi értelme van a világnak? Hiszen olyan kibaszott szar és csak a magány mindig. Nem is lehet jobbra számítani, nem is teszem. Ma amúgy is rengeteg hasonló gondolatom volt, mi lenne, ha meghalnék?! Vajon egyáltalán észrevenné is valaki? Szerintem csak nagyon kevesen… nagyon sok idő múlva…s elcsodálkoznának: „Ez komoly?” S pont azok tennének keresztbe virágot a síromon, akiket talán életem során nem is ismertem, vagy nem is tudtam megismerni sosem – s nem voltak barátaim soha.