Milyen szürreális a valóság… Utóbbi napokban hasonlóan érzek és gondolkodok, mint ez a klip. Megint érzem, hogy változok. Valahogy talán most kezdek felnőttebbé érni. Hihetetlen érzés, ahogy néha lelkem gátjai omlanak le, s épülnek újjá ott, ahol szükségessé válik. A legérdekesebb talán, a tegnapi felindulásom. Hirtelen írtam egy bejegyzést (ami csak egy félreértés volt - tehát ezért "mégse" a bejegyzés címe), mégis úgy döntöttem közzéteszek nektek, ha már megírtam. Így szólt:

„Mai nap már nem lehetne ennél rosszabb. Életem azon vágányára siklott ki, ahol már nem léteznek végletek. Önmagamon kívül nem veszthetek már el mást. Úgy érzem, nem vagyok benne biztos, de elvesztettem az utolsó meleg barátomat. A legeslegutolsót... (Értem ezt úgy, hogy vannak meleg ismerőseim, akikből később lehetnek, jó barátaim mondjuk blogos körökből, de őket még nem számolom ide…)

Váratlanul, a saját tudtom nélkül morzsolódott le a környezetem, s az élvek során fokozatosan eltűnt a süllyesztőben. Annyira gyűlölöm magam: Gyűlölöm magam, hogy volt valaki, vagy talán van is még, akiben kezdtem megint bízni, de csak majdnem... Gyűlölöm magam, mert ismét naiv vagyok. Hiszen megismerni valakit egy élet is kevés – mindig elfelejtem önmagam kisded szabályait! Újra mertem volna bízni valakiben később is – ha most még csak kialakulni kezdett volna a bizalom csírája? Több mint négy év nem volt elég, hogy kiépítsek egy összképet róla? Rossz emberismerő vagyok, nem tudom felfogni, hogy senki sem olyan, mint én.

Nem: Kevés volt ez az idő is, egy pillanat csupán egy élethez képest, emberi jellemünk a változás. Emberi jellemünk következménye a megbántás és csalódás összessége is, folyton-folyvást. Nem tudunk menekülni, mi van, ha el kell rekeszteni magunktól a bizalmasainkat, mert akár holnap is hátba szúrhatnak? Talán a mi generációnk magvai azok, akiknek nem társas lénynek kell már lenniük, hanem megtanulniuk a szocializálódott környezetből kivonni magukat? Mi leszünk az egyén, az önerő, az önállósult álomvilág? Nem ilyen utópiát képzelek el önmagamnak… Mégis fáj, hogy ezt kell választanom.

Mióta tavaly megszületett az a bizonyos bejegyzésem, melyben úgy éreztem, hogy „kiégtem” – újra és újra rádöbbent, mivan ha így is van? Mintha késeket forgatnának bennem, újra és újra minden emléket éreznék, gondolataim őrületbe kergetően cikáznának – úgy érzem magam. Az őrületnek nincs mértékegysége, az őrület egyedülálló, s sok élet közt is egyedülállóan egyéni… Mégis megőrülök az érzéstől, mikor üres minden, s nem tudom megmondani, hogyan lesz holnap. Csak egy végtelen síkot látok, telis-tele elkövetkező keserűségekkel, melyen egy csepp mosoly sem lelhető fel. Mindig bennem a költői kérdés: „Ezért születtünk mi?””

Ahogy olvashatjátok is, s levontam én is – kezdek egyre törékenyebb lenni, minél keményebb és erősebb próbálok lenni. Perpillanat gyengének érzem magam, hiába teszek meg mindent a kilátástalanság feloszlatására, mégis sűrű köd takarja még számomra a világot. Paranoiám már fóbiává nőtte ki magát...