Nem tudok mit mondani. Nagyon ingadozok, s nem ismerek magamra. A hét egy részében mélyponton voltam, aztán fellendültem, jó volt minden. Most újra nagyon visszaestem (nem számítottam rá). Nem tudom, mi segítene igazán, talán a pia? Sosem szoktam inni, de talán ideje lenne valahol elkezdeni?

Vagy kéne valami menő tudatmódosító cuccos? – Mostanában úgyis úgy fellendült a piaca itt vidéken is, még én magam is kaptam jó pár ajánlatokat egyesektől, csak sosem éltem vele… - szét kéne magam egyszer csapatni - hogy elviseljem a fájdalmat. Vagy talán inkább csak be kéne ülnöm most rögtön a kocsiba, s elmenni valami jó messzi – de mégis közeli helyre, leülni, s bőgni reggelig, míg fel nem kel a nap?

Azonnal be kéne vennem egy pár altatót, s nyugtom lenne aztán? Úgy tudnék aludni, mint a macskám a saját takarómba bújva mellettem? Használhatatlanul egyszerű lettem, talán csak egy kis érzés hiányozna. Az érzés, hogy valakire számíthatok a világban, valakire, aki megérinti a kezem, ha a reszkető gyomorérzésem megerősödik, s szorítja erősebben. Érezzem azt, hogy élek, s nem vagyok egyes egyedül…

Magam sem tudom, mi kellene. Ezen még tanakodnom kell, feladtam a költői leckét önmagamnak: Most már képes lettem mások önhibáján kívül is saját magamat teljes depresszióba sodorni órák hosszak alatt egyedül. Ehhez már kell tehetség. Kiszámíthatatlannak érzem a jövőt, megbomlottak a vágyott képeim.

Nem tudom ki voltam, ki vagyok, ki leszek majd… Kikészít ez az érzés, s az az elmondhatatlan üresség és rettegés a nagybetűvel írható semmitől. Az, hogy semmis leszek, senki leszek, s ez mind úgy történik, mintha kívülről nézném végig életem szálait beavatkozás nélkül, mivel az lehetetlen. Semmibe veszek, a gondolataim, a világom, az életem, mert nem lesz senkim, aki erősen megragadjon – kihúzzon a gödörből, s magához szorítson egy életre…:(