Szószerint. Azon merengtem el, hogy mennyire elbasztam a középiskolai éveket. No, nem tanulmányilag meg ilyenek, hanem emberileg. Értem ezt azon, hogy bánom, legelsőnek nem voltam abszolút nyitott ember a suliban. S eleinte takargattam azt, hogy meleg vagyok. Ezen megpróbáltam a második évben korrigálni, sikerült utolérnem magam, mégis úgy érzem rosszul tettem…

A szerelemben is katasztrófák sorát követtem el, amit biztosan nem felejtek el, de talán néha nem jut már eszembe. Változó életvitellel sajnos hullámzó volt a hangulatom, ezért egyszer-fenn egyszer-lenn effektus ült rajtam. Mindezt maga a tudat okozta, ennek nem így kellene lennie. Sajnos máshogy képzeltem el az életem, akkor azt gondoltam, maga a melegségem, csak önmagamra tartozik…

Legelsőnek, az első adandó alkalommal, pont ezzel kellett volna kezdenem, már a gólyatáborban is. Eleinte nagyon zavart, következő években, hogy „hol ez tudja, hol az, tehát nem mindenki”, azon kívül, akiknek kellett volna, késve tudták meg... Esetleg nem is tőlem, hanem másoktól…

Nem is beszélve azokról, akik kételyekben voltak, s rákérdeztek, de nem válaszoltam semmit, inkább a beburkolódást választottam. (Ez még 2007-2008 körül) Nagyon szar volt, s szerintem sokkal jobb lenne most az osztályban is a viszonyom az emberekkel, még közelebb lennének, akiket kedvelek, és talán azokkal is sikerült volna összebarátkoznom, akikkel talán egy évben 10 percnél többet nem is kommunikálok egy rövid köszönésen kívül.

Bekerülhettem volna akár „keménymagba” is, mint anno általánosban. Hiszen minden osztálynak van egy olyan pontja, amely közös dolgok miatt szétszedhetetlen és összetartó. Viszont nem így tettem, egy bő éven keresztül a peremterületen álldogáltam, s pont azon emberekkel ismerkedtem jobban össze, akikkel inkább később kellett volna bővíteni a beszélő viszonyt. – Vagy azokkal, akikkel eleinte abszolút nem bírtuk egymást, s mondhatni ellenségekből lettek a legjobb barátok ezen idők alatt.

Elbasztam, hogy az általános iskolai legjobb barátaimnak nem mondtam el először. Egyedül rögtön annak, akinek nem kellett volna, és a családnak pakoltam ki. Rosszul esik emiatt, hogy szépen lassan lemorzsolódtak mellőlem, s nekem csak az a sok szép gyerekkori emlék maradt, de ők már nem. Legjobban mégis azt fogom bánni, hogy nem anyunak mondtam el életemben először, ami évek óta eszembe jut. valami olyan görcsös üresség-érzés társaságában.

Elkúrtam. Ennyi. Viszont most már az utolsó évre nem szánok változtatni semmit a sulis osztályon. Ez már így marad, ahogy van, levonom a következtetést, hogy mennyire voltam helyes és nem. Mindenesetre azon fáradozom, hogy azért a kicsit háttérbe szorult heteró emberi kapcsolataimat sikerüljön visszaállítani ezen év alatt. Ezért alaposan hátraszorult a meleg énem, s elgondolkoztam rajta, igazából hogyan kéne elérnem azt, ami akkor volt. Szóval rengeteg program, beszélgetés, laza este, témák talán segítenek majd…

Rájöttem, akármennyire is hihetetlen, de bennük legalább van „betyárbecsület”, bennük nem csalódok annyit, mint másokban. Egyelőre az a vélemény erősödik bennem a melegekről, hogy addig ismerkednek és barátkoznak, míg érdekük, vagy idejük tartja ezt előnyösnek. Egy ideig nagyon ott vannak, később pedig úgyis eltűnnek majd a süllyesztőben…

Azonnal is tudnék, körülbelül öt példát mondani olyan emberekkel kapcsolatban, akikkel úgy éreztem nagyon jóban vagyok, s komoly barátság is lehet belőle, nagyon jókat beszéltünk, nagyon jól elvoltunk, aztán pedig egyik hétről a másikra megváltoztak – s eltűntek a közelemből mindenféle indok nélkül. Igen, a barátság már csak ilyen, megszületik, aztán nyomtalanul, csöndben meghal… Mindenesetre nyitott vagyok látni a jót is, talán történik még velem jó dolog is, ha türelmes vagyok.