Mióta a hétvégék nem jelentenek kiváltságot, értsd: Nincs suli, a melók is megszabhatatlanul összevissza esnek, így a hétvége összemosódik a hét többi napjával – kezdem egyre jobban utálni. Egyrészt mert egy újabb nyögvenyelős hét telt el, s következik újra – másrészt, mert itthon van mindenki.
Először is, a nyári szünet nem mindig egyenlő az önfeledt pihenéssel. Hiszen szinte kétnaponta vagyok csak egyedül itthon:(Rájöttem sokkalta jobb az egyedüllét, mint gondoltam, mégsem élhetem meg igazán. Kezdjük azzal, ha az ősök közül valaki itthon van, nem tudom hova tenni őket.
Hazajön a munkából, járkál, állandóan kényszerük van valamit csinálni, idegesít, én ha hazaérnék melóból, nem csinálok semmit (csak ha égetően fontos), megfürdök, elkészülök, s pilledek. De ők…ez már munkamánia. Senki nem tud a seggére leülni. – máshogy nem tudom kifejezni.
Míg előtte való napokban olyan csodálatos érzés, hogy alszok délig, fekszek délutánig, akkor ebédelek vagy eszek, amikor akarok – nem szól a kutya se hozzám. S szó szerint nem csinálok semmit sem. Nem szaladgál valaki a lakásban, nem takarít (am nemtom miért kell minden nap), nem zörög (tányérpakolás, egyebek), nem zajong éppen (porszívó és társai) – majd csak késő estig. – Egyszerűen csodálatosan nyugtató az a 10-12 szabad órahossza. A legrosszabb benne, hogy nagyon rövidnek tűnik egy nap, pedig néha tarthatna örökkévalóságig is. – De mivel kimaradt a napi idegesítő faktor, ez estére tetőzik át. Lassan éjfél előtt már nem lehet elaludni.
Nem tudom miért ilyen kényszeresek az emberek, s állandóan nem tudnak nyugodni. Én pl. ha kiszabadulok a suliból akkor porzik utánam az aszfalt, szarok le mindenkit, s szinte elsőnek vagyok otthon, takarodok haza, egy percig sem maradok tovább (ők meg x órákat plusszolnak, munkaidő lejárta után is – holott pénz se jár érte és nem is kötelező) – leszarom az egészet. Hazaérvén húzok be, vetem le már félúton az ajtó felé a cipőm, mire beérek kabát, póló semmi sincs már rajtam, megyek zuhanyozni, aztán pedig kussban vagyok, alszok egyet este 6ig – eszek, nézem kicsit csöndben a Tv-t.
Végül aztán belépek majd netre. Erre apa ha hazaér, hallom h nyitotta a kaput, de csak 40-50 percre rá jön be… Először beszélget 20 percet szomszédokkal, aztán körbejárja az udvart (nemtom minek), aztán szédeleg(nemtudja mitcsináljon), elszív két cigit (???) – kész rituálé – végül pedig bejön, átöltözik, s nem bírja ki, hogy ne menjen ki újra, mert valamit meglátott az udvaron, amit feltétlen meg kell csinálni. (nonszensz – este 6kor – amikor úgyse jut már semmire, ha belekezd)
Ettől a perctől kezdve, majd 9 felé bejön, fél 10kor vacsorázik, 10kor még járkál, mire megfürdik, 11-ig bambulja a Tv-t, végül éjfél felé leoltja a lámpát…előtte még feltétlen megosztja zúdítva mindenkivel a munkahelyi problémáit. Szóval, aki hasonlóan feladat-munka-teendőorientált, az kérem kommentelje meg azt, mi készteti az embert erre minden egyes nap, mert én nem tudom megfejteni?! Várom az építő hozzászólásokat.
„Amúgy a véleményem továbbra is az, hogy a munka az a folyamat, melyből, ha egy elemet elvégzünk, csak jön mindig a következő. A megoldás ez ellen, hogy a legelsőt nem kell észrevenni, s akkor nem is jön az a bizonyos végeláthatatlan következő.” – Ennyi tehát a pihenés receptje!
