Mostanában több dolog miatt nem tudok valami gyakran írni. Egyrészt igazából azt sem tudom, mit írjak, esetleg rossz dolgokról, írjak betegségről, írjak szerencsétlenségről. Írjak esetleg kis sikerekről, vagy új munkalehetőségekről, amik az ölembe estek és még mindig alig-alig döntöttem:S
Tulajdonképpen az első részre térve. Kicsit szét vagyok csúszva, mert újabb bizonytalan pontok jelentkeztek, s erről a problémáról, mondhatni inkább nevezzük nevén a bizonyos „betegségről” – ha úgy hívják, egye fennmondjuk nevén: Nem érzem még úgy, hogy beszélnem kéne, mivel pár vizsgálat még hátra van - tehát bármennyire is akaródzik leírni, önmefgtartóztatom magam. Talán pár hét múlva már nyíltabban ki tudom írni magamból, ha esetleg leülepedett már minden zavargás a fejemben.:S
Félek most mindentől, tartok a lehetőségeimtől (hogy elvesznek), tartok a változásoktól, visszahúzódók mindentől, ami hirtelen érkezik. Közben itthon is teljesen más okok miatt feszült a légkör, s valamiért nem tudom magam jól érezni. Gyakori fejfájással is küzdök újra rendszeresen, ráadás nem tudom magam utolérni sehogy sem…
Mielőtt nyavalygok tovább, inkább abba is hagyom, mert tényleg azt gondoljátok, már csak ebből állok ki. Inkább írok apróságokról. Érdekes dolgok történnek mostanában, de annyira semlegesnek élem meg őket. Azért, mert a negatív élmények sorra érnek változatlan minden oldalról.
Talán olyannak kéne lennie, mint a munkával kapcsolatos feltevésnek, hogy a legelsőt nem kéne észrevenni, s akkor nem is jönne a következő. Valahogy ennek a sorozatnak a rabságában élve, nem tudok kitörni. Beszélek persze itt mindenféle dologról, mert nem tudom megértetni és kifejezni magam, mit érzek és gondolok most.
Álmodok sokszor, nagyon nagy butaságokat, melyek tudom, talán soha nem adatnak meg. Egy társra gondoltam épp, egy társra, aki ül mellettem és szorítja a kezem a sötétben. Akinek vállára dőlhetek, ha sírok, s ölelhetem, ha nevetek. Akiben megtalálom azt az oldalam, ami belőlem hiányzik, s egy egész lehetek vele.
Álmodni persze nem bűn, de nagyon nagy butaság, talán ez maradt már csak, még az élet nem ölte ki belőlem a vágyat, ami kínoz. Meddig érzem még? Másod percben viszont újra daccal próbálok határozott lenni, s elzárom magam minden egyes ponton attól, hogy közel engedjek bárkit is.:(
Hogy ezen bejegyzésemben semmi tárgyilagost ne kelljen írnom, sikerült elkerülnöm ezekkel a tézisekkel, melyek sok mással egyetemben kínoznak. A vállamról képtelen vagyok levenni őket, így még marad a cipelés. Egy kis szerencse már mellémállhatna végre ennyi csalódás után…:( Össze vagyok zavarodva teljesen…
