Remek kellemes idő lenne, de állandóan fúj a szél. Így merőben elzárkózok a kimozdulástól. Néha meg kell gyónnom a kis hülyeségeimet, s magamnak indokot adnom a lustaságomra, hiszen nem más az egész. Egyszerűen elegem van a hétköznapokból, s saját magam semmisségéből.
Először is hetek óta képtelen vagyok tanulni. Mikor még a suliban ülök, el van döntve, h ha majd hazaérek: „ezt is, meg azt is átnézem, ezt + azt megírom…stb” De mire hazamegyek, beesek az ajtón, leeresztek mint egy lufi. Egyszerűen csuklok be az ágyba, s innentől már elveszett az egész nap. Az idő, meg mintha fel lenne gyorsítva telik-telik.
A folytonos majd-majd-majd-olástól pedig semmit nem fejlődök, semmilyen téren. Ráadás ha sok órám van egy nap, szabályosan szellemileg visszafejlődök tőle. Utálom a zajt, nagyon zajérzékeny lettem. Ebből adódóan sokan még azon is csodálkoznak, hogy ha elvétve már hallgatok zenét, akkor azt is olyan alacsony hangerőn, hogy az szinte semmi.
Küzdök erős fejfájással is. Ez több ok miatt lehetséges. Lehet, hogy ki vagyok merülve, s nem sikerül magam kipihenni, hiába alszok. A másik, hogy valószínűleg romolhatott a szemem. Bár egyenlőre még nem vettem észre, mert ugyanúgy látok, mint mindig, s a TV teletext legalsó betűit is simán elolvasom a folyosóról a szobába tekintve…
Szóval nem tudom mi lehet a probléma. Enni rendesen eszem, ahogy mindig. Szóval a táplálkozásom nem szólhat bele. Kevesebb stressz van rajtam, mert mindent leszarok. A munka az egyetlen dolog, ami mindig megvár. S az egyetlen dolog, ha nekifogunk valaminek, s elkészülünk eggyel, akkor csak jön újra és újra a következő, szóval egy végeláthatatlan folyamat minden.
Hogy ez alól kibújjak, rájöttem, hogy a munkából, igazából a leges legelsőt nem kell észrevenni, figyelmen kívül kell hagyni, s aztán nem jön a következő se. Ezt a tézist ajánlom mindenkinek, ha be van sokallva. Még mindig nem tudom megmondani miért, vagyok olyan cseszett elfoglalt, mikor szinte semmit se csináltam a héten…(?)
Mivel telik el ez a sok idő? Talán csak én látom ilyen gyorsnak. De néha úgy érzem, már életem sincs… Pont ez utálom a társadalomban, hogy mi magunk tesszük ilyenné az életet. Mert olyan dolgokért élünk, amit mire megkapunk, addigra már új dologra vágyunk majd… Szóval teljesen felesleges törni magunkat.
A hetet szinte számolgatással töltöttem. Spekuláltam előre további 4 évre anyagi dolgokat. Összeállítottam költekezést magamnak, s a saját jelenlegi pénzemmel való terveimet osztogattam és szorozgattam. Ha időben van mindenre tervem, akkor nem érhet meglepetés. Egyelőre most újra visszatért a mérsékelt költekezés és alapos spórolás elve…
Talán ki kéne mennem a szabadba, pihenni egyet, bringázni vagy bármi. De képtelen vagyok rá. Néha úgy érzem minden egyes kis tér, utca, liget, vízpart csak emlékeztet folyton egy újabb valakire a múltból. S ez által egyre jobban tudom gyűlölni magam, miért voltam ilyen naiv, hogy sokadára is bárkiben mertem egy percnél tovább hinni…
Mára ennyit… Ezekkel a gondolatokkal küzdök. El fogok jutni oda, hogy többé már nem lesznek vágyaim, ahogy reményeim már rég kihaltak. Abszolút gyakorlatias és nyers valóság híve leszek. Legalább tudok majd boldogulni az életben, mert semmi nem vágja át a fejem, de mégis érzéstelen, egysíkú, s karrierista leszek. Meglátjuk, hogy lesz… Most azt képzelem bár csak holnaptól 10 év múlva lennék…:)
