Egész nap az Mp3 lejátszóm kerestem, de már teljesen belefáradtam a műveletbe. Egyszerűen már nem tud érdekelni. Nem tudok megbékélni azzal, hogy amikor nincsen szükség rá, egészen 3-4 hónapig az asztalon hömpölyög előttem, s azon a napon, melyen újra igényem támad a használatára, már hűlt nyoma sincs.
Miért van az, ha keresünk valamit, sosincs meg, de ha nem kell éppen, akkor állandóan bukdácsolunk benne?:S - Annyira utálok itthon bármibe is belefogni, mert külön egy fél délutános munkát jelent az, hogy az adott dologhoz szükséges eszközöket/kellékeket megkeressem. De mire meg lesz szép lassacskán minden, addigra elmegy a kedvem az egésztől…
Ezért már éveleje óta képtelenül lusta vagyok mindenre. Ráadás rászoktam még arra is, hogy a könyveimet már el sem rakom, csak tornyosulnak az asztalon, mert minek tegyem szekrénybe, ha 3-4 napon belül újra kell, mondjuk péntekre? – Hiszen abból áll egy nap, hogy éppen reggel felkelek – aztán már azon vagyok, megint éjszaka van, ismét és aludni kéne! – Ezért ha éppen hétfői napot írunk, általában még az előző heti tankönyvcuccaim is ott vannak, ahogy hagytam, mert „mindjárt péntek van úgyis…”
Hihetetlen, mintha egy időkapszulában ülnék, ami a külvilághoz képest minimum háromszoros sebességre van gyorsítva, ha nem több... Ezért nem tudok megfelelően szinkronizálódni a külvilágommal. Egy nyomós példát is felhozok. Eszembe jutott, hogy most a hétvégén szombati nap, kaptam egy e-mailt egy ismerősömtől és megjegyeztem, hogy válaszolnom kéne… Gyorsan be is léptem, s elkezdtem írni a válaszlevelet, nem teljesen emlékeztem mire kéne válaszolnom, de nagyjából tudtam. Mintha tegnap lett volna...
Gondoltam megnézem újra a levelét, mert olyan furcsa, ennyire nem szoktam én feledékeny lenni. A dátumokat nézve, az a hétvégi levél még az öt-héttel ezelőtti (!) szombati napon volt... Egyszerűen leesett az állam, alig bírtam felkapni a földről. S ezen felindulva utána kezdtem járni a dolgoknak. S például rájöttem, van olyan munkám, amiről saccra azt hiszem, hogy még csak 2 hete dolgozom – holott hónapok teltek el.
Az egyik sulis prezentációm, kapaszkodjatok meg, de több mint 9 hete(!) készül…! Lassan, szó szerint, mint Luca-széke az ismert hagyományok által... Meg vagyok döbbenve rajta. Azon is, hogy egy elindításra váró új közösségi portálom (ami teljes egészében saját lesz, nem társulás és hasonlók) pedig 7 hónapja van munka alatt... Holott máskor, egy hét alatt nyélbe ütöttem mindent. Mi a fenétől lassultam le így? Vagy mi a fenétől gyorsult fel ennyire az idő köröttem?
Mintha tegnap lett volna szeptember, s a nagy elgondolások „idén többet fogok tanulni, több energiát fektetek a suliba” – ebből semmi nem lett, sőt még rosszabbul élek, mint egy éve. – Időből sokkal kevesebb van számomra (pedig nem tudom mivel szarom el, ami éppen van…), feladatból megint csak több(feltorlódnak, s nem is tudok ellenük védekezni semmiképp), mindjárt évvége (még semmit sem tanultam az évben, csak órán megjegyzett dolgokból élek, ezért süllyedtem 3,4 köré már…), ezen kívül alvásra is alig van percem. Este most, hogy itt ülök a gépnél, és megint nyolc óra lesz, már minden percet kincsnek tartok, amit eltölthetek a gép előtt, mert mindjárt mehetek aludni… (Ezért hetek óta nagyon keveset vagyok MSN-en is.)
Nem tudom megfejteni mitől lett minden olyan gyors… Holott suliban is ugyanannyi óraszámom van, mint tavaly, teljesen egyforma minden. Még most pasira se lenne időm, ma pl. egy órahosszát sem tudtam megnevezni, amikor TV-t nézhettem volna (legutoljára már majdnem 4 hete a barátok közt volt az utolsó) … Pasikra téve, azelőtt meg volt, nem is egy barátom, egymás után több is minden 4-5. hónapban követték egymást. S egész délutánokat tudtam romantikázni, pihenni, sétálni, feltöltődni energiával, s nem zsörtölődéssel töltöttem a délutánt…stb.
Ráadás a tanulással is jobban álltam, egyszerűbbek voltak a hétköznapok valamiért, volt célom... S valami teljesen más volt. Valami megváltozott… Szerintem már soha nem tudom visszafordítani. Én is sokat változtam: Mostanában lassan utálok zenét hallgatni is. Letöltök egy új számot, mert a hideg kiráz a régiektől, annyira unom őket… S pár perc hallgatás után „ixelem” is ki…:D Meg vagyok hülyülve utóbbi hónapokban.
A másik, hogy én olyan fiatal lennék, aki nem szeretné az életét elpazarolni, párt szeretne találni, boldog szeretne lenni. S komolyan gondolkodni, tervezni a jövőjét VALAKIVEL. Hiszen ez lenne az élet rendje. De napról napra jobban elszomorít, hogy önhibámon kívül is, bármennyire nem akarom, el van pazarolva az életem, mert mások miatt pazarolódik a semmibe… hiszen nincs olyan korosztálybeli srác sem, akit megismerhetnék, s komolyan gondolkodna, lennének elképzelései, hűséges lenne, megbízható, s évtizedekre lehetne tervezni vele – vagy egy életen át…
A világ is kifordult már a sarkából. Emiatt befásultam, s nem akarok ismerkedni sem. Mert nekem édeskevés az, hogy valakivel pár hónapig együtt legyek, aztán úgyis átbassza a fejem, s vége lesz. Hiszen mind ilyen, ezért nem ér nekem annyit, hogy bárkire is időt áldozzak. Mert nekem többre van szükségem. Előzőekben leírt biztonságra, tervekre, gondolatokra, JÖVŐRE. Bármilyen hülyén is hangzik így 17 évesen. Talán koraérett vagyok, mert ilyenen, már csak a 26-28-as kort elérve kéne filozofálnom…
Nem tudom, hogy lesz, és mint alakul. Valamit tényleg kezdeni akarok magammal. Ki szeretnék törni, de nem megy, mert úgy érzem minden kis hajtásom, mely a föld alól bújna ki éppen, újra és újra eltaposódik még apró csírájában… Az egész kulcsa persze, hogy várnám azt a valakit, akiről tudom az első szóváltás után, hogy Ő az! Tudom, hogy kell, egyértelműen akarom őt. Egy olyan fiút, aki ha kimondja, amit érez irántam, azt nem csak abban a percben, órában, napban, hónapban, évben érzi úgy – hanem egy életen át… Nekem csak ennyi kéne…
