Érdekes cím, és érdekes bejegyzés is lesz. Megpróbálom víziókban kifejezni, amit érzek néha. Sokszor olyan, mint egy végtelen tengeren hánykolódni, s eközben bőrömet átszakító, fájdalmas vas-szögek rögzítenének a hullámok mélyén, melyektől nem tudok szabadulni többé. Meghalni még sem bírok, mert éppen csak az arcom van kinn a fodrokból, s testem elmerülve a jéghideg vízbe. Pedig minden könnyebb lenne, ha sikerülne legalább feldobni a talpam, s véget érne ez a rémálom.

Korábban úgy gondoltam mindig, hogy nem akarok más lenni, mint ami most vagyok. - Úgy éreztem, ahhoz hogy megtaláljam a helyem, a világnak kell másabbá lennie helyettem. Viszont ez a hosszú és viszontagságos út, mely ehhez vezetett képzelemben, nagyon sok keserűséget, mérhetetlen nagy lelki tehert és fájdalmat jelentett egy idő után. Mikor odaadod a lelked és szíved valaki kezébe, s ő folyton újra és újra összetöri.

Megszűnik benned egy érzés, mely leírhatatlan, s a csupasz, meztelen, rideg, hűvös valóság fekete sötétjéből kezdheted az abszolút nulláról az egészet megint, vagy talán még mindig? Ebből adódóan nem a világ változott meg ez alatt a hosszú út alatt, hanem én magam, s a környezetember betöltött mindennapi szerepem is.

Nem egyszerűen csak más vagyok, túlságosan is megváltoztam… S egyre jobban érzem önmagamon. Látom a mindennapokban, mennyire jellemtelen énem van. Reggel ébredés, aztán azon észrevenni magam, már aludnom kell újra, mert éjszaka van megint. Sokszor nem vágyok alvásra sem. Olykor a sírógörcs kap el a tehetetlenségem miatt. Elszarom a napokat, de magam sem tudom, mivel telnek el. Nem is emlékszem akár ma is mi történt. Mivel baszódott el, újabb 24 tetves órahossza? Megmagyarázhatatlan… Szívből tudom magam olykor gyűlölni, esetleg szeretnék újra átváltozni.

Kifordítani az életem a sarkából, fejére állítani mindent, s élvezni a kavalkádot, a pörgést, talán ez kéne. Viszont erre egyedül túl gyenge vagyok, arra már rájöttem. S ez helyett elgyötörten, s könnyekkel küszködve tudok, akár délutánokat itthon meredni a sötét szobában. Annyira fáj, hogy annyira szánalmas vagyok. Nem vagyok más, mint pont egy olyan szánalmas hülye emós buzi belsőleg, mint akiktől én magam is félek:(

Képtelen vagyok változtatni az életemen. Úgy érzem már nincsenek érzéseim, már csak egy test vagyok. Aki hol itt – hol ott van… Ott van, ahol lennie kell, s semmi több. Mint egy rét, melyen minden egyes hajtást már csírájában leperzselnének abban a minutumban. – Van ott egyáltalán értelme életnek, felesleges kinőnie is…!?

Sokszor unalmamban csak eszek-eszek, sosem érek a végére, eszek, mert jólesik, s boldoggá tesz. Talán már csak ez maradt nekem. Zabálok, mint egy majom, viszont annyira szánalmas, ha rákérdeznek mit ettem, nem is emlékszem semmire, csak azt tudom, hogy jól vagyok lakva. Együgyű lettem, mindegy merről kel már a nap. Újabb hétköznapon és hétvégén egyaránt nap, mint nap eljátszom ezt újra és újra...

Mintha egy üresjáraton ketyegő előre programozott gép lennék. Kiszámítható, egyértelmű, s szánalmasan egyszerű… Leegyszerűsödtem, mondjatok egy jobb ötletet, most mihez kezdjek? Van-e még a „penge, konyhakés, vagy altató tabletta” kombón kívül egyéb megoldás, ami orvosság lehet?