Készüljetek fel, mert nagyon hosszú lesz... Új témám, melyet kivesézek életemben előszőr mélyrehatóan, az a Bűntudat. - Úgy érzem ezt a szót nagyon sokan is ismerik. Jelenleg néhai hullámvölgyeim, depresszióim okát sikerült egy kis részben megfejtenem. Talán ebből fakad az egész, nem tudok ellene mit tenni… Benne van ebben mind az életem összes szereplője. Gyűlölök hazudni, útálom érte magam…
Az elmúlt években sikerült azonban ezeket a dolgokat csökkenteni. Sikerült a családban röpke kényszerszerű, de időleges Coming Out-k sokaságával enyhítenem azt a terhet, ami néha annyira gyötör. Sikerült a magánéletemben, suliban, környezetemben megértő emberekre lelnem, akikben eddig úgy látszik, bízhatok. A lassan nyílt-titokká fejlődő dolog megnyugtatóvá tesz. Megnyugtat az a 30-35 ember felvilágosultsága, akiknek a saját szavaimmal el tudtam újra és újra mondani.
Sikerült az ő lelki erősítésükre még nagyobb kört bevennem ebbe a kegyetlen harcba, s többnyire sikerrel kerültem ki belőle. Mégis néha annyira gyötör, mikor hazudni kell, vagy éppen nem mondani semmit. Főleg a szülők, s a közvetlen barátok társaságában. Sokszor a hallgatás az, mely osztályrészemül jut…
Kezdjük anyával. Igen tudja, tud a melegségemről, 2007 nyara óta, ahogy apa is. Anya miatt naponta van bűntudatom. Először is rettentően bánt, hogy nem megfelelően, a megfelelő időben, s megfelelőképp kellett megtudnia a dolgokat. Így mindkettőnknek egy váratlan pillanatban hatalmas teher volt. Apa miatt is aggódok, mert hiszen egy apa, teljesen máshogy foghatja fel, akármilyen higgadtnak, s semlegesnek próbál, azóta is tűnni.
Apáról most nem szándékozok sokat írni. Sokszor gombóc van a torkomban, mert érzem, mikor beszélgetünk, talán arra gondol, hogy meleg vagyok. S nekem attól van alapból gátlásom, mert kényszeresen el akarom kerülni azt, hogy amire gondol, szóba is kerüljön. Holott lehet, nem jár a fejébe semmi ilyen. Bár néha megeshet…
Anya egy erős nőnek látszik, s nem mutatja ki az érzelmeit. Valami belső feszültség a melegségem miatt korábbi években mindig is volt köztünk, mely néha ellenségekként állított be minket. Pedig egy nagyon rendes arc, s mindig próbál nyitni felém, de valamiért annyira bánom, s szintén gombóc tud a torkomban lenni, mert képtelen vagyok közelebb engedni magamhoz. Ez a feszültség érezhetően enyhült, mióta megtudta az okát, vagyis remélem észrevette, hogy ez távolított el minket egymástól. Viszont annyira eltávolított akkor, hogy már túl késő a korábbi éveket behoznunk.
Viszont egy lépést az elmúlt hónapokban megtettem. A Prayers for Bobby című filmet együtt néztük meg, ami után egy szót sem beszéltünk legnagyobb sajnálatomra:( Tulajdonképpen én csak picit elérzékenyültem. Ő pedig a konyhába kiment a végén, körülbelül fél órát bőgött a hatására… Fájt, de nem tudtam mit tenni ellene:( Viszont úgy gondolom mégis kicsit másabb lett azóta.
Másnap beszélgettünk a témáról, elvont értelemben. S mesélte ő több könyvet is olvasott ám, amiket nagyon kedvel. Főleg Daniell Steel regényekben. S kérdéseket tett fel, s mesélt egy könyvről, aminek nem tudta már a címét. Ami teljesen más képet mutat szerinte. Valamint arról szólt a könyv, hogy egy jól szituált családnak egy lánya van, és egy agglegény felnőtt gyermeke, aki meleg. S gazdag orvosként élt, aki már kirepült a fészekből, de az anya és a fia közt elég nagy feszültségek voltak. Hiszen a fiú még mindig nem házasodott meg, már 40 éves létére sem. S előbb utóbb ki kellett tudódnia, hogy évek óta egy férfival él együtt, éppen csak a család nem tudta…
Anya abban volt elbizonytalanodva, hogy igaz-e az, hogy így létezhet két férfi együtt, hiszen nem ezt hallani a valóságban. Létezik-e meleg pár a világban, akik egymást elfogadják, és választanak életükre, mint ők apával. Annyi rosszat lehet megfigyelni. Vajon tényleg képesek úgy élni, mint két átlagos ember? – Ő, mármint anya attól fél, hogy én nem leszek boldog, amiben igaza van. Hiszen most sem vagyok az. Attól, hogy magányos leszek, s sosem fog senki sem úgy szeretni, ahogy egy lány tudna, mert mifelénk a hűség szót nem ismerik. Én persze nem tudtam rá semmit szólni, csak pesszimistán azzal intettem el, hogy „reméljük létezik, viszont nagy a valószínűsége, hogy ma már nincs ilyen…” Azóta igen nagyon befolyásolt ez a gondolatvilág.
Anyával ugyanoda tértünk ki egy héttel később. Biztos nagyon érdekli a dolog. Először is hála égnek, már két éve nem traktál azzal, hogy miért nem ismerkedem lányokkal, s miért nem próbálom ki. Elfogadta azt, hogy nekem az olyan, mintha neki kéne nőkkel ismerkedni. Ezt már nagyon becsülöm, s meg is elégedek vele. Néha rákérdez van-e valakim, vagy sem. Ez fontos és ominózus kérdés, többször is mondja, soha többé ne hazudjak neki, inkább mondjak el mindent szóról szóra, bármi is az, megpróbálja lenyelni, s megemészteni. Mégis fáj ilyen dolgokról beszélni vele. S többször felhozza ezt, s egyszer rákérdeztem miért?
Új elmondása szerint, attól retteg, hogy életem bizonyos szakaszában rá fogok jönni, mennyire elpazaroltam az időm. S attól, hogyha mégis párt fogok választani, nem a megfelelőt választom. S talán hiú ábrándokban fogok élni, s félek majd önmagamnak bevallani. Ezen kívül fél attól, hogy nem fogok vigyázni egyes dolgokban. (SZEX) S az életem teljes mértékben örökre el fogom cseszni…
Másik mondata szerint, ő már volt annyira elkeseredve, pesszimistává, s hontalanná téve emiatt a probléma miatt, hogy sokszor úgy érzi a legjobb az volt, ha nem is beszéltünk róla. Végülis a legjobb védekezés, s nála is halmozottan fennáll, hogy akkor ő is erre gondol, miközben rám néz. Emiatt érzem úgy, szabadulnom kell.
Ezért befolyásol döntéseimben a vágy, hogy kirepüljek. Hogy önálló életet kezdjek, s elkezdjek tőlük függetleníteni. Persze nyomaszt lelkileg az is, hogy állandóan be akarom már csak azért is bizonyítani, hogy márpedig én képes leszek rá. S nevelésemből adódóan én is vágyok családra, de tudom, nekem egy teljesen más összetételű családom lehet csak az életben. De még ennek ellenére is bizonyítani akarom, le akarom dönteni a tévhiteket. S megmutatni a világnak létezik ilyen, s lehet így is boldognak lenni. A bicska a dologban, itt is felszögeződik, mi van ha nem? – Ebből adódóan több mint fél éve, úgy vagyok szerelmi életem terén, hogy „minek kezdjek bele valamibe, aminek úgy is vége lesz”. Így egyszerűen nem teszek semmit. S nem is ismerkedek, bulizni sem járok, maximum 9-12 hetente, ami valljuk be édes kevés egy 17 éves emberhez…
Visszatérve másra. Mikor volt barátom állandóan nyomasztott a dolog. A leghülyébb az volt, hogy mindenki tudta, mégis alig-alig ejtettünk szót. Anyának mondtam, hogy elmegyek kicsit sétálni, meg bulizni is az ezt folyamán, kikapcsolódok. Tudta jól, hogy hová megyek, s megkérdezte: „Vele leszel?” – „igen…” – feleltem „Rendben…de ne jőjj nagyon soká, és vigyázzatok magatokra…” - Még a nevét sem merte kiejteni, sokszor ez nagyon fájt. Eleinte pedig az „az/a” képzőt tette a neve elé, ami szintén furcsa volt, hála égnek erről már leszokott. Amúgy ezen indokokból nem szoktam sokat a barátaimról se mesélni, osztályról sem, meg általában semmiről.
Egyedül az első közös vacsi, mikor lehetőséget harcoltam ki arra, hogy bemutathassam a párom, az segített az előrehaladásban. Előtte is volt már srác, aki egyszer-kétszer itt aludt nálam, s velem, s tudták is mi a helyzet, de mégis olyan „hideg” volt a hangulat. Bár ésszerű szülők lévén belátták, amit tiltanak, az úgy is burjánzani fog, ha meg nem tiltanak dolgokat, akkor arról tudni fognak, és az még mindig jobb. Szóval ez a vacsi más volt, mint a többi, lazább, kérdésekkel tűzdelt, s szerencsére csak az elején feszült. Nagyon féltem, hogy nem fogunk megfelelni, de kicsit megnyugodtam, hogy gördülékenyen lezajlódjon. S bár alig vártam, hogy vége legyen. Annyira motoszkáltak benne ma dolgok, hogy egész éjszaka nem aludtunk. Csak összebújva üldögéltünk a földön, s lelkiztünk. Egy kis gyertya fényében reggelig egymást átkarolva mindenféle ábrát mutogattunk a kezünkkel:) Sokat segített az az éjszaka megvilágosodni nekem és az akkori barátomnak. S egyben anyáéknak is.
Viszont újra és újra szembesültem vele, hogy nekik mindig igazuk volt. S rettegek attól, igazuk van abban is, így sosem élhetek boldog és kiegyensúlyozott életet, bármennyire is küzdök, mert lehetetlen. Ettől félek a legjobban, s ráadásul nincs választási lehetőségem. Hiszen egy lánnyal képtelen lennék közös nevezőre jutni, s képtelen lennék bármit is tenni. Ilyennek születtem…
Hiába sikerült önmagamnak, s a környezetemnek bebizonyítanom nem az a személy vagyok, aki a TV-ben és a sajtóban szerepel. Hiába tettem le igaz mondatokat, tényeket, bizonyításokat ennek szemléltetéséhez. Akármennyire is megfelelek majd mások elvárásainak, akármilyen tökéletes összképet építek fel majd a személyiségemről: Rettegek attól, hogy önmagamat bármilyen áron sem tudom majd meggyőzni, hogy jól tettem és jól döntöttem-e életem folyamán… Többek közt ennek átvitt értelmétől retteghet anya és én is, csak más-más oldalról megközelítve.
Félek attól, leélek egy életet, melyben megvolt mindenem, lesz egy házam, lesz egy macskám, lesz egy kocsim, lesz munakelyem, lesz pénzem, lesz egzisztenciám és barátaim is, de mindez akkor a lelkemnek már szart sem fog érni, mert nem lesz velem az a személy, akivel mindezt megoszthassam... Életem hiábavalóságától való rettegés tesz majd lelki önmagam gyilkosává, s ezzel párhuzamosan egy teljes emberi ronccsá...
