Kezdem a legkézenfekvőbb mai gondolatommal, aztán pedig kitérek a jelenlegi problémáimra. Pasifronton most még mindig nullán állok, s szerintem nullán is leszek az elkövetkező években, ha így folytatom. Az oka nem más, mint hogy nincs olyan srác, aki kielégítené a vágyaimat. Hiszen én egy olyan fiút keresek, akivel jól eltölthetném a szabadidőm, kellemeseket beszélgethetnék, hétvégente eljárhatnánk együtt vacsizni valami jó kis helyre, vagy esténként sétálgathatnánk. Eközben megosztanánk egymás világnézetét, s talán sikerülne ezt az abszolút keserűséget bennem kicsit megédesítenie… - Lehetetlennek tűnik, de talán van esély rá.

Kéne, hogy egy kicsit a mindennapjaim része lenne valaki. Ha nevetnék, velem nevetne, ha szeretethiányos pillanatom lenne, pedig szorosan átölelne… - Látjátok? Ez egy betegség(!)… elkaptam… a „hit” vagy más néven „remény” nevű kórságot! >>Tudjuk, hogy ilyen srác nem létezik.<< Nincs ember, aki akár ezzel is beérné! Hiszen a dugás ezerszer fontosabb, mint bármely más érzés!:@ - Szóval ébredj fel Popov! Felejtsd el az álmodozást, s kezd elfogadni végre, bármit teszel, ideig-óráig megkaphatod a boldogságnak maximum a látszatát, de aztán megállapíthatod, hogy mindig csak a magány jut osztályrészedül!

A filozofálgatástól el is térek, inkább a hétköznapokra tévedek. Általában ez mindig így van. Eltervezek dolgokat, de sosem sikerül egyiket sem véghezvinni. Bár a decemberi hónap után a költséghatékony intézkedéseim egész jól beváltak, mégis a következő hónapra tett terveim semmit se fognak alakulni a váratlan közbeesések miatt. A másik, hogy egész teljes héten itthon voltam, s igazából nem tettem semmit, nem haladtam előrébb.

Nem érezhetitek át, nem tudjátok felfogni szerintem milyen szar érzés egy újabb nem eltelése. Hiszen csak annyiból áll, hogy felkelek reggel, s aztán azon kapom magam ilyenkor, megint itt irkálok, s jesszus megint 22 óra elmúlt! Eltelt egy nap, nem is emlékszem hogyan, nem történt semmi ez idő alatt… Nem tehetek semmit, nem tudok ellene küzdeni. Próbáltam már…

Folyton parázsvitákkal voltam tarkítva, közben alapból gyomoridegem van a jövő hét keddi vizsgámtól. A másik, ami nyomja a terhet a lelkemen, az a megfelelési kényszer. Ha a jogsi szerzés eddigi összes kis részlete bukás nélkül sikerült, nehogy már most basszam el a legutolsót. Egyszerűen hiába vagyok itthon 2,5 hete, képtelen vagyok egy jót pihenni. Pedig napi 2 órát kell csak erre fordítanom.

Egyedül az jön jól, hogy vannak emberkék az msn-en akik néha kizökkentenek, s eltudok olyan témákról beszélgetni velük, ami egy kicsit más vizekre evez. De mikor ennek vége, nem teszek mást, mint újra idegeskedem. Ez a hatalmas kő már leeshetne rólam. Addig a napig persze folyamatosan idegbeteg leszek, képtelen vagyok koncentrálni, s szét vagyok csúszva.

Példa erre, hogy tegnapi nap megint csak mikor a busszal jöttem haza, de akkor nem ismertem meg senkit a gyorsjáraton, abszolút el voltam tájolva. Valahogy a belső gondolataim nyomására teljesen offline vagyok… Ezért voltam elveszve a héten. S az internetet is csak szükségből használtam.

Persze a kedvenc blogjaimat mindig átfutottam, de saját magaméra annyi energiám nem volt, hogy írjak is. Am mai nap szintén a buszos sráccal jöttem, meg plusz egyik régi ismerősömmel. Így sajnos annyira nem tudtunk érdemben dumálni, de túlélem. Pedig egy rakat téma és kérdés fogalmazódott meg bennem.

Viszont hazaérve, és bedőlve az ágyba már zsibbadt mindenem. Tök jó lenne ilyenkor egy pasi, aki jó alaposan megmasszírozna, s megropogtatná a fáradt végtagjaimat! De sajnos ezt a műveletet kevésbé nagy szakértelemmel most a macskám végezte el. Hiszen ha hasra fekszek az ágyon az első, hogy a hátamra fekszik, s elkezd erősen gyurmolászni. Mindenesetre ez is kifejezetten jól esett:xD

Visszatérve a folytonos parázsvitákra: Az ősök azon idegesek, hogy meg ne bukjak, én meg azon vagyok ideges, hogy ők is idegesek, így idegesítenek engem is. Tudat alatt is feszült a helyzet. De néha nem tudom mi a jó nekik. Valahogy nem lehet megfelelni, egyszerűen semmi sem elég jó.

Tegyük fel, anyám megjegyzi, hogy nem csinálok semmit, mindig itthon ülök, kise mozdulok. Bezzeg ha kimozdulok, vagy elmegyek bulizni akkor meg azzal szekál, hogy soká jövök, meg hogy hideg van, meg minek?! Van ebben értelem? Egyszer azt mondja, ne üljek itthon, mikor meg nem ülök itthon, akkor meg h jöjjek hazafelé. Ráadás ez nem az én nagyítom fel effektus, hanem pontosan így van. Más szemébe a szálkát meglátja, de a gerendát nem.

Am mostanában szerintem tök normálisan kezd hozzám viszonyulni, főleg mióta a Bobby-s filmet megnéztük. Valahogy talán megfordult a gondolkodása. Bár eddig se volt nagyon ellenes, de talán összeáll a kép benne, hogy nem vagyok már óvodás. S örökké nem kísérgethet kézen fogva. (Csak képletesen értve…)