Nem tudom, mi van ma is velem. Ha az egész napomat jellemezni kéne, azaz egész érzésrendszerem pár karakterbe kéne öntenem, nem lenne más mondat mely eszembe jutna csak egy, mely mindent kifejez itt és most: „Elegem van!”

Mindentéren el vagyok csúszva. Jelenleg tanulmányilag sem hozom a formám. Nem érzem értelmesnek és hasznosnak, amivel elfoglalom magam/elfoglaltatnak engem. Az idő mintha nem is létezne, akár ma is éreztem így. Felkeltem reggel, s már azt vettem észre este van...

Kezdtem ott, hogy reggel nem öltöztem fel, egy szál boxiban és egy rövidújjú pólóban tengettem el a napom. Mikor 10kor kibújtam az ágyból szembesültem a szintézissel, minek öltöznék fel rendes ruhába, hiszen mindjárt este van, s mehetek fürödni, s kezdődik másnap minden elölről… S így is lett, ma semmit az ég adta világon nem is csináltam, s nem is emlékszem hogyan telhetett el ez a 10 órahossza. Mintha csak becsuktam volna, a szemem, aztán pedig kinyitottam volna.

A dolog pikantériája, hogy ez nem hasonlít a „minek egyek, ha úgy is éhes leszek” felfogáshoz. Szóval, aki ezzel jön, azt már megelőztem. Egyszerűen ilyen nagy ívben még szándékosan sosem szartam mindenre, ami körülöttem van. Lennének tanulnivalóim, de nem érdekel. Úgy érzem belefáradtam, s mivel egyik tantárgyból sem állok kétes jegyre, így egy lufihoz hasonlóan leeresztettem...

Minek tanuljak pl. magyarból, ha 5-öst kapok, akkor is 4-es leszek, ha 1-est, akkor is. Nagy az esélye, hogy szinte minden tantárgyból kapok egy karót, ami persze a jegyátlagomon semmiképp nem ront, mintha nem is létezne. Mégis égő a jó jegyeim mellé, minden tantárgyból egy egyes, hiába is ugyanaz lesz az osztályzatom.

Ez nem csak a tanulással van így, ma úgy éreztem önmagammal szemben is. Szartam arra, hogy nézek ki, még a redőnyt sem húztam fel. Reggel a gépet bekapcsoltam, s az óta itt a sötétben itt ülök. Érdektelen, s érdem nélküli volt mindaz számomra már, hogy egyáltalán lélegeztem. Sőt áramot használtam minderre. Ehelyett a takarót magamra húzva feküdhettem volna, erre a pár perc élményre. Hiszen mint említettem, csak egy röpke pillanatnak éltem meg az egész napot. Volt már ilyen máskor is, de egy egész nap így még sosem esett ki:S

Ürességet érzek belül, lelki fáradtságot, kimerülést. S ismét belefáradást az élet dolgaiba, s vágyakozást a kilépésre egy pár perc erejéig ebből az elátkozott világból. Közben nagyon félek, h valami pszichológiai tünetnyavalyám lehet, s félek, önmagamtól mit hoz a holnap.

Ma előfordult többek közt az is, hogy elővette ma töri könyvet, tanulni akartam belőle, s valahogy órák hosszak teltek el fölötte ülve, s csak kikapcsoltam. Egy betűt sem olvastam el, csak lapozgattam egymás után az oldalakat. Mint aki valahogy „bekattant”. Közben ezután órákat lestem a plafont, feküdtem a macskával az ablakot nézve. S hihetetlen, de mégis azt kell állítanom nem gondoltam semmire. Semmi nem volt a fejemben. Félek nagyon, hogy valami baj van. Gond van velem, valakivel meg kell osztanom mihamarabb, s elmondani, hajlamos vagyok arra, hogy hagyjam, aki tud, az segíthessen nekem… Ennyi.