Izzott körülöttem a levegő akkor, ha szabályosan lehet így mondani... 2007 nyara volt. Hiszen az utolsó heteket tengettük a ballagás előtt! Miért nem sorrendben haladok? Azért, mert úgy gondolom, az első találkozás megelőző heteit ki kell fejtenem:) Leírni akkor mit éreztem! Kis multidézős sorozatomnak ez már a negyedik epizódja:P

 Igazán lelkes voltam, s tudtam ez a hét eltelik, akkor irány az új élet! Vagyis a mostani, csak végre ahogy én változtatom meg, és én szeretném! Tiszta lap lesz, kiborítom a szennyest még ebben a hónapban! Eddig is, érzek a srác iránt valami komolyabbat, sokat beszélgettünk. Szinte érzem magamban azt a szenvedélyt, végre szerethetek valakit, aki engem is!

Jaj, csak már teljesen beleéltem magam, pedig tudom, hogy nem szabadna, de minden utam olyan egyenesnek számít, muszáj kitekingetnem ilyen gondolatok felé. S a korkülönbség sem érdekel, az a 3-4 év, számomra nem is jelent semmit! Igazán nem számít semmi, csak a szeretet, s ez nem vásárolható meg!

Volt azonban olyan gondom, hogy feltűnt anyumnak hogy nagyon írogatok, s emiatt két naplóm volt, ő az egyikről tudott. Az egyiket látta mindig, abban csak a rovásírást gyakoroltam arra volt, meg persze egy pár apró csetlő sztorit jegyeztem meg benne. A valóság a másik naplóban létezett, így tudtam, ha megsemmisítem, akkor fel fog tűnni, és megkérdezi: hol van, sőt előfordulhat, hogy mindent elmondok, mert nem bírom magamban tartani.

De szolidaritásból szerencsére, ha még nyitva is lett volna a napló, nem is biztos, hogy beleolvasna, mert ő is tiszteli az én magánéletem, mint szintén én is az övét. Azonban még van egy hét, s eljött a ballagás hete. Amit annyira vártam. Utóbbi időben már nem is kellett tanulnom szerencsére, így még többet lehettem a számítógép mellett! S mindig gondolkoztam azon milyen jó lesz, élőben is beszélni, s egyre többet úgy alakítani próbáltam mindent, hogy legyen időm rá.

Pontosan hat nap, és elballagok a régi sulimból, és bevallom nem is bánom, mert igazából végre van esélyem a nyáron új barátokat szerezni, kikhez alapértetődően őszinte leszek, s nem kell előttük titkolnom másságom. Mindig is jó sok ilyen barátra vágytam, akik hozzám hasonlóak, s úgy tudnak ítélkezni, mint én, mert ők is hasonló cipőben járnak!

Párizsból nagyszüleim, nagynéném és a kis unokatesóm már meg is érkeztek repülővel egy nappal korábban. Vártam már hogy lássam őket, hiányoztak, majdnem egy éve találkoztunk, és azért csak nem voltak az ember mellett, a telefon meg nem helyettesít semmivel se többet. Nagyon örültem is nekik, a reptéren mikor leszálltak, szinte alig ismertek meg, hisz mindenki tudja "mennyit nőttél..! Menyit változtál...! - mondatok hangzanak el ilyenkor. Hát igen gondoltam magamba változtam ám sokat, s nagy döntésekre szántam el magam előre!

Rossz volt nagyon mikor hallgattam tőlük, hogy van-e már a láthatáron egy aranyos "kislány"? - búsan válaszoltam, hogy nincsen- De még mindig megmaradt a piszkálás a barátnőmmel... miszerint egy kicsit összeboronáltak minket, pedig mi tényleg csak barátok vagyunk, én meg hogy is kezdhetnék ám ki vele... gondolom érthető, ha előttem van egy csaj, meg mögötte 30 méterre egy helyes srác, biztos hogy a srácot veszem észre  hamarabb...

De elnéztem nekik, nem teremtem le őket érte, hisz csak szeretetből viccelődnek, és most ez is jólesett tőlük, hogy érdeklem őket. A fiúk "szebbek". Ez már magamnak bizonyított tény, elég érdekes lehet a normál embereknek elképzelni ezt, hogy lehetséges. De én így elfogadtam magam, és így szeretem magam, s tudom valahogy belül, hogy egy fiúban sokkal több különlegességet találok fel, mint egy lányban, s sokkal több szeretetet kaphatok, megértést, törődést, de ezt heteroszexuális olvasóimnak hiába mondom, nem is erőltetem, hogy megértse más is. Ahogy a híres mondás is büszkén tartja, legjobban csak ez igaz rá:

„Ki mit szeret, szép az annak.”

Egy kicsit bántott a gondolat, mert nagyon rossz volt az, hogy annyira boldog voltam, hogy legszívesebben szétkürtöltem volna az egészet, és nem érdekelt volna semmi, tudja meg mindenki, hogy én szerelmes leszek, vagy talán már az is vagyok... ki tudja annyira megfogott már az interneten keresztül is az ismerkedés.

De sajnos naiv is lettem tőle, s ittam a szavait. Azonban itt bekövetkezett a legrosszabb dolog, amitől igazán kiakadtam. Mondtam Alexnak, hogy nem tudok most sokat lenni MSN-en, majd fenn leszek 2 naponta mert úgyse bírom ki ne beszéljek vele! A nagyszüleim itt vannak a héten, tiszta zsongás, még a végén meglátnák, mit beszélgetünk, ha egy pillanatra itt hagyom a gépet.

Azonban mikor be akartam lépni, sajnos rájöttem, hogy a gép feladta a harcot, amúgy is voltak már benne programhibák, de lusta voltam megcsinálni őket, és mindig csak beszéltem. Aztán elhatalmasodott rajta, és nem volt visszaút el se indult rendesen, meg mindig csak hibákat írt ki. Aztán már be se lehetett kapcsolni, nem is próbáltam még több kárt tettem volna benne, Pont akkor baszódik el ez is, mikor fontos lenne, mindig a legjobbkor!

Így telt el 2 napom hogy majd meg vesztem nem tudok vele beszélni, nagyon rossz volt, és próbáltam úgy tenni, hogy ne is vegyék észre rajtam. Biztos más is érezhette így magát, hogy mosolygott a látszatért, és ha egyedül maradt volna, akkor legszívesebben elsírta volna magát. Hát ez így ment napokon át, és mivel jó színész voltam, meg elég jól edződtem a lelki problémákban, kettébírtam választani a jelent és a jövőt, és kettébírtam választani mindent hogy most csak azzal törődjek, ami jó, majdnem 3 napomba telt.

Közben apum adott nekem egy telefont, volt benne SIM is, meg minden, szerencsém volt vele, s bírtam neki dobni egy SMS-t persze titokban. Elég régi modell volt, de hát a telefonálás a lényege, célnak megfelel örültem neki. S így napokkal tolni tudtam az időt. Hogy nem felejtettem el őt, csak a technika átka az egész. Meg is nyugodtam sokkal jobb érzés volt. S addigra végre eljött a ballagás napja, a nagy nap, amit ha lett volna valakim, ha nem akkor is nagyon vártam.

Az osztályfőnökkel nagyon nem voltam egy síkon sose, és vártam már hogy végre nem látom, s lesz egy új osztály, s lesznek új ismerősök és egy új tanár, mindegy ki csak ne ő. Közben a többi tanárról is felléptem emlékeim, s rájöttem a majdnem 8 év alatt egy normális se volt köztük, az összeset ki nem állhattam. Kezdjük azzal a Matek tanárral, annyira utáltam a szemét húzásai miatt, már mikor jött be órára akkor átkoztam. Történt bizony egyszer 7. év végén hogy matekból két jegy közé kerültem. A hármas, és a négyes közt voltam, s egy jegyen múlt, hogy jobb osztályzást kapjak. A tanár azt mondta felelek az utolsó órán, s tanuljam meg a fogalmakat a könyvből. Az ebből kapott jegy, ha jól megtanulom elég lesz a jobb év végihez. Mint a nagy könyvben meg van írva meg is tanultam, amit kellett, fel is mondtam otthon magamnak. Tökéletesen ment.

Ez a gerinctelen meg lefeleltetett, és annyira szemét volt, hogy én nekem leszakadt volna a bőr a képemről, hogyha ilyen lettem volna. Sőt, az miatt szégyelltem magam hogy ennyire félreismertem, nem mondom ki inkább azt a szót, ami eszembe ötlött, ami rá jellemző.

Azt mondta, hogy rendben, jó volt a felelet, adott rá egy piros pontot, és azt mondta megnézi, mennyi van a füzetembe, és ha kigyűlt az öt, annyi van, akkor majd megkapom a jó feleletjegyet. Mit mondjak egy darab sem volt a füzetembe, és nagyon átrázott vele, szemét, és sportszerűtlen volt, és ő nyerte meg a „viadalt”, jól sikerült megfincogtatni, és potyára tanultam…

De nem úszta meg ilyen könnyen, nem hagytam annyiban annyira felment bennem a pumpa hogy az utolsó előtti órájában az évnek jól leégettem akkor, és botrányt csináltam neki. Felszólaltam, hogy: „Ezt hogy képzeli, ez nem volt jogszerű, megtanultam az összes fogalmat, és maga csak ennyit jutalmaz érte, hogyan van ez?” És ott nyomban megmondtam neki: „A jövő évben, ha ő lesz a tanárom, akkor egyetlen egy fogalmat, definíciót nem fogok megtanulni neki soha, és inkább akkor buktasson meg. Megjegyzem magamban még ezt, és én is így fogok hozzáállni a maga matematika órájához, de magának is kívánom, hogy legyen egy nagyon peches éve, és majd meglátja milyen az, ha egy másik emberrel ezt teszi, aki a semmiért dolgozik! Majd átéli maga is remélem milyen nehéz is az élet” –Ezt már a szünetben való találkozás, váratlan alkalmával kapta, mikor leszólított, és folytatta az igazságharcát, amit már alapból elvesztett.

Ezekekkel a sorokkal zártam is inkább a témát. Köpni, nyelni nem tudott, de meg is lett a híre, szünetben az osztálytársaim odajöttek mind gratulálni, hogy végre valaki kiosztotta ezt a férget. S akik hallottak róla a suliban, hogy megcsináltam az óráját, azok is mind kérdezgették, hogy tényleg így volt? Tökre örültem neki, s aztán már a tanár is máshogy viszonyult egész órán nem is szólt hozzám, a fejét is elfordította, s nem is szólított fel, soha amíg a suliban tanított. Így egész órán nyugtom volt, azt csináltam, amit csak akartam.

Ráadásul visszagondolva hatott ám rá az átok, meg is járta a maga kínját, a poklok poklát, kiderült, hogy a lánya rákos beteg. Kezelésre Ausztriába kellett egy magán klinikára utaztatniuk. A sok idegesség, meg stressz miatt volt, hogy sírva jött be egy-két órára, s aztán el is vették tőle az osztályt, és helyettesítő tanárt kaptunk. Nem is tartott nekünk már többet semmit, csak év végén az utolsó órára jött be a ballagás előtt. Csak a napokban, pontosabban két hete hallottam, hogy a lánya betegsége olyan súlyos volt, hogy később meghalt. Sokan nem tudnak róla hogy mik a részletek, elég tabuként kezelik. S engem sem érdekel már a téma. Ha most szemét akarok lenni, akkor meg is jegyzek pár dolgot, de ezt nem teszem, csak egy rövid sorral szolgálok hozzá:

„Amilyen a mosdó, olyan a törölköző!”

Mindenki azt kapja a tetteiért, amit megérdemel, nem csak én jártam így, nem egyedül engem juttatott ilyen helyzetbe, meg is érdemelte. Eleget szenvedtem én is tőle. Ötödik osztályos korom óta zsarnokoskodott, soha nem volt, olyan év végén, amikor négyes jegyet megkaphattam volna, sikerült elintéznie mindig, pikkelt rám. Pedig én nem ártottam neki soha, pofára ment az egész, volt, aki benyalizott nála, s aztán azoknak ki volt párnázva a széke egész évre.

Reggel sietve öltöztem mindenkit otthon hagyva, mert késésben volt a család, és azt mondták én induljak, úgyis csak a közelbe kell menni, majdnem egy utcában laktunk a sulival, mondták, én ne késsek el legalább, én napom. Összeszedtem magam, felöltöztem, vittem a ballagási beszédem, amit majd én fogok mondani... Remegett kezem-lábam, de nem az esemény miatt, azt százszor megcsináltam volna egymás után, hanem megint rá gondoltam, mindig ő járt a fejemben. Azt hittem, hogy mindent tudok már róla, annyit beszéltünk, s már kérdésem se volt hozzá.

Rohantam fel a feldíszített iskola lépcsőin, a sok ember mind tolongott, fel is jutottam a magyar terembe átvágva magam a tömegen! Ott volt mindenki, csak 1-2 ember hiányzott. Beálltunk a sorba és el is kezdődött a zene. Azelőtt még nem volt ilyenem, annyira meghatódtam tőle, olyan rossz volt, annyira visszakívántam mindent, még ott is volt a bűntudat, hogy nem mondtam el nekik, éveken át hazudtam. Végül is nem volt az hazugság, inkább mondjuk úgy, hogy semmit se mondtam. –vigasztaltam magam ekképp- Ekkora titokkal előttük, szörnyű volt az érzés. De tudtam ez az utolsó napom, teljesítenem kell, az én formám amilyennek mindenki látni akar. Mosolygással végigmenve kis könnyekkel, lezajlott az egész nap!

Közben még a soron mentem, láttam az igazgatót milyen citrom arccal néz rám. Annak is megcsináltam az évzárón a napját. Tudni illik a ballagás, és az évzáró külön napon volt. Az még tegnap zajlódott. Osztották a könyvjutalmat, és nekem három nevelő tantestületi dicséretem volt. Az évzárón semmit sem kaptam ennek fejébe. Lezajlott a beszéd, felidegesítettem magam rajta, hogy lehet ennyire szemét. Bevallom annyit segítettem már ennek a rohadt iskolának, s magasról tettek rám, semmi jót nem kaptam. Annyit jó hírt teremtettem már nekik, egy nagycsomó versenyen első lettem, s nekem volt az osztályban a legmagasabb a pontszámom, ezen kívül 4,66 volt a bizonyítványom. Az ünnepség után mikor az utolsó beszéd lezajlott, odamentem az igazgatóhoz, és megcsináltam a magam kis botrányát.

Jött le a lépcsőn, s a nagyfejesekkel, az iskola támogatóival, meg a polgármesterrel beszélgetett. Odamentem hozzá, gondoltam itt van ez a szemétláda is, elkaptam egy körre, s az alábbi szavakat fűztem, s nézett a boci szemeivel szótlanul, s zavarában próbált távolodni a többi embertől:

„Elnézést, szeretnék egy pár szót mondani!”

- fordult felém: „igen tessék?”

„ Azt szeretném hozzáfűzni a könyvjutalmak osztásához, hogy egyáltalán nem volt igazságos, hiszen nézzük meg például engem, nekem sokkal több dicséretem van, szám szerint a nevelő tantestületiből, ami a legnagyobb három, s az osztályfőnökiket ne is említsem, mint például az „A” osztályból annak a lánynak, aki két könyvet is kapott az előbb. Ez nem igazságos, hiszen nekem is járna annyi, sőt még több is, és ezzel köszönik meg a munkámat, mit képzel az iskola, így kell jutalmazni?”

- Nézett kitátott szájjal, s vakarta a kezét. Vajon a többi nagyfejes vendég előtt mit szóljon, akik mind az iskolát támogatják. Direkt úgy alakítottam a hangom, hogy hallja az alapítványi vezető is, aki a legnagyobb támogató, s láttam odanézve félszemmel, hogy el is fordult inkább, de áll egyhelyben, mert hallgatózik… Nagyon égő lehetett az igazgatónak néztek rá, meg rám is. Erre ezt mondta hirtelen makogva: „Hát… ezt nem én intézem, az alapítvány pénzéből vannak a könyvek, és jelenleg több könyvre nem futotta az idén… s így alakult a költségvetés, mindenkit nem jutalmazhatunk…!”

Ettől felment bennem a pumpa a maximumra, és beválaszoltam rá, hogy jól hallja, meg mások is felfigyeljenek: „Akkor, ezentúl, én is így fogok viszonyulni az iskolához, meglesz a híre, ne féljen! Tudja mit, még csak annyit mondok, látszik, hogy ez, az alapítvány, ilyen az egész iskola!”

Mint aki, jól végezte a dolgát, ezzel a summal ott is hagytam, hagy izzon a levébe, s mikor távoztam köszönés nélkül, a közeléből láttam, hogy néznek rá mindannyian. Megcsináltam ám neki a botrányát, szerintem meg is húzgálták a jelenetért, s remélem meg is gondolják, hogy ő lesz-e a következő választáskor az igazgató ismét… Ezt érdemeltem, mikor a karácsonyi ünnepséget, az október 6.-ai rendezvényt is én vezettem le, nekem volt a kezdő, és a záró szövegem. Meg is érdemli, legyen balszerencséje, mint a másiknak, mindenki azt kapja, amit megérdemel!

Ez még mind a tegnapi nap volt, s ma meg volt pofája ahhoz, hogy a ballagás ünnepségén kihívjon a színpadra, s könyvet adjon át nekem, s azt fűzte hozzá mikor kezet fogtam vele, mikrofon nélkül, halkam odavágja a képembe hogy:

„…Hát végül mégis lett könyv, úgy döntöttünk”

Erre végképp berágtam, de megjegyeztem magamban, majd ne félj, teszek én róla hogy a jövőben még az se legyen… Meg is csináltam a hírüket! A Myvipen majdnem 400 embernek küldtem ki körlevélben, hogy mennyire egy igazságtalan, és szemét tanári kar, és iskola. Idén mikor kezdtem a gimnáziumot, már hallottam is hogy az óvodákból sokkal kevesebben jelentkeztek ebbe, inkább járnak Szolnokra, meg a másik iskolába, amit azóta, fel is újítottak, mert sokkal több volt oda a jelentkező, és az akkori formájában nem lett volna jó, egy új emeletet húztak rá. Igazuk is van, nem sokkal messzebb van az se, inkább sétál az ember három utcával többet iskolába, mint hogy ezeknek a rohadékoknak a képét nézze.

Hazaérve fáradtan estem be az ajtón... Megkönnyebbültem mind testileg mind lelkileg! Jó érzés volt, végre nem látom őket, s nem kell titkomat előttük őrizni. Lehet nem mindenki így van vele, de én a szemükbe nézni is alig mertem az osztálytársaimnak, annyi éven át ott voltak mellettem, egy két emberrel nagyon jóban is voltam, és mikor rám néztek mindig ott volt a gondolat, ha tudnák...

Megnyugodtam, hogy minden adósságot levertem, akik megérdemelték, s közben eszembe is jutott a magyar tanárunk, annak is megmondtam a magamét. Hetedik osztály kezdetekor új magyar tanárt kaptunk, s kezdettől fogva szerintem pikkelt rám, pedig én semmit sem ártottam neki. Lehet valahogy érezte, hogy „mi” is vagyok. Szóval történt egyszer hogy kigyűlt a piros pontom a füzetemben. Év elején mondta, hogy ötnek kell kigyűlni. Hát én fogtam oda is vittem a cuccost és mutattam, hogy itt, meg itt vannak.

Megszámolta és a képembe mondta, hogy már nem ötnek, hanem tíznek kell kigyűlni, mert öt után lesz egy kisötös, és kettő kisötösből egy nagy ötös, hát majd meg haltam a méregtől, de mondtam rá hogy rendben, elnézést. Volt egy érzésem hogy direkt miattam változtatott szabályzatot. Egy héten át minden nap vittem valami gyűjtőmunkát, s odaadtam neki újra, kigyűlt a tíz.

Annyira gerinctelen volt, hogy azt merte mondani, hogy változott a szabály, mert 15-nek kell kigyűlni, ötből lesz egy kisötös és három kisötösből egy nagy ötös. Már füstölt a fejem, rohadtul ideges lettem, s eldöntöttem ne féljél majd megfincogtatlak én, megkapod a magadét, ha így áll hozzá, akkor én is hozzád. Folytattam a gyűjtőmunkát, és odavittem neki hogy megvan a 15. Gondoltam magamba, ha megint emeled, akkor ne félj, megcsinálom a botrányt belőle.

Nézett rám, s szólt: „Mi a gond?”

Válaszoltam: „Kigyűlt az összes piros pont”

Ledöbbent az arca, nézett a boci szemeivel, feleszmélt és szólt: „Mind?! Az összes?! Mind kigyűlt Tamás??? Biztos?!

Teljesen lehűlt a feje, alig hitte el, aprólékosan számolgatta, s most annyit változtattam a stratégiámon hogy úgy vittem oda, hogy az osztályból mindenki lássa, s ne csak egyedül legyek, mint az előző alkalmakkor, mert akkor azt mond, amit csak akar!

Kénytelen volt beírni az érte járó ötöst, s az osztálytársaim meg jót röhögtek, a jelenet hallatán, majd félrenyelték a kaját az uzsonna szünetben.

Évvégén meg is jegyeztem ennek a patkánynak is, hogy örülök neki, hogy elballagtam végre, s szerintem ennél rosszabb magyar tanárt már nem is kaphattam volna, de majd megjegyzem, hogy milyen lesz, s az osztálytalálkozón hangoztatni fogom, ha igazam volt...

Persze ha tudnák, akkor sem lenne sokkal jobb, nem sokat tenne rajtam, de legalább nem lenne előttük a titok. Mindig is olyan félve néztem a helyesebbnél helyesebb srácokat, nehéz volt még magamnak is felfogni, hogy ők nem azok, és csak engem áldott, vagy vert a sors keze ezzel. Egyelőre, csak mindig a negatív oldalát éltem át

Most olyan szívesen lennék magammal egyedül, egy kicsit rendezni a fejemben a mai napot is, de még itt a délután a ballagási kaja, meg minden, ami ide tartozik. Még azt túl kell élnem, s csak aztán leszek igazán alvásképes egyén. Gyorsan fel is keltem az ágyról, s már vittem is a kajákat a tálakban, a tányérokat, kint nagyon szép idő volt, s az ebéd is ott zajlott.

Összegyűlt mindenki, aki családtag, sok embert régen láttam már, mert én nem vagyok amolyan mindig a rokonokkal kapcsolatot tartó. Kivételesen nekem is jó érzés volt, de néha csak ezeken a gondolataimon sírtam, s olcsó kifogásként takartam magam, hogy a ballagás miatt vagyok így meghatódva...

Egy pár kővel kevesebb, könnyebbültem, meg szomorkodtam is, hiszen nem lesz egy jó ideig ilyen családi alkalom! S rossz is hogy pár napon belül nagyszüleimet se látom, mert utaznak haza...