Röviden napokra bontva elmesélem miből áll egy hetem. Viszonylag nehéz lesz, de felidézek mindent ami idevaló. Egy másik blogon figyeltem meg és nagyon ötletesnek találtam ezt a heti bontásos bejegyzést. Úgy érzem, én sem hagyhatom ki, de eltekintve az eredetitől, én máshogy csinálom majd:) Jobban elregélem. Pár szóból amúgy sem lehet ezt a sok mindent felfogni. Az én időszámításomban a napoknak előtagokat adtam:) Jól kifejti róluk a véleményem:D

1.       „GyűlöletHétfő”

Az a nap, mely a legnehezebb mind közt. A hosszú hétvégi szunyókálások után indul a szürke lehangoltság. Valahogy élet sincs bennem. Kómás ábrázatomból bambulok ki. Legjobb hasonlat rá, mintha a „spejzban” lévő több éves összeszáradt, aszalódott lekvárt látnám az elsárgult üvegen keresztül rámmeredni. Ezzel az üveges képpel ülöm le a napi nyolc órás kötelező foglalkozást. Az élet számomra, a földi nyomor és szenvedés. Átkozom a napot melykor megszülettem. Átkozom a világot, aki ránk hozta ezt a szenvedést. Ekkor úgy érzem soha, de soha nem akarok gyereket. Semmiképp. Nem akarnék ezért valakit felnevelni, hogy egész élete ezzel vesszen kárba! Bűntudatot éreznék emiatt. Minek ebbe a világba gyerek, legalább eggyel kevesebb ember szenved!

2.       „ÚtálomKedd”

Az előző napi köztelező egyhelyben ülés, bambulás után, már még megpróbáltatóbb a helyzet ekkor. Mára állítólag tanulni is kellett volna valamit… De a tegnapi késő délutános hazaérésemkor egy „Dugjátok fel magatoknak a k*rva könyvetek!”- megjegyzés elmondásával lezártam az iskolai feladataim, és beültem a gép elé MSN-ezni. Nehogy már elvárja tőlem valaki, hogy délután négyre élőhalottként beesek az ágyamba, mert semmihez nincs erőm… eztán még gályázzak tovább? Örüljenek, hogy egyáltalán ott ültem egy nyamvadt órán is. Örüljön, hogy nem fordultam sarkon, s nem csaptam rá senkire az ajtót. Hátam közepére kívánok mindenkit. Egy büdös szót se tanulok. Szerencsére megvagyok jó helyzetben 4,2 átlaggal. Sokan mondják, ha egy kicsi időt is rászánnék a tanulmányaimra, akkor dicséretes lennék. Elég lenen csak napi fél órát. Hát megmondanám, egy egész hét alatt még 15 perc sincs, ami ezzel eltelik. Szóval helytálló lehet a tény. Mégis meg vagyok elégedve ezzel, hiszen ha most átlagban négyes leszek mindenből, az érettségiben nem tök ugyanaz mintha ötös lennék mindenből? „Érettségi - érettségi” mindkettő. Lényeg h meglegyen. Nehogy már egy vonalat is potyára húzzak a füzetembe. Teszek mindenkire! Úgysem az lesz a lényeg, adott tantárgyból hányas voltam, hanem van érettségi vagy nincs-e?  Ezzel az átlaggal meg szerintem nem nagyon van olyan viszonylag közeli főiskola, mely nem venne fel. Úgy érzem be vagyok biztosítva.

3.       „ÉlekmégSzerda”

Ekkor rádöbbenek a tényre… élek. Sajnos létezem. De erősen kitartok. A hét közepe van, úgy vagyok vele, halad ez. Elintézem az E-mailjeim, megírom a bejegyzéseim egy hétre előre, az SMS-ekre válaszolok, melyek a eddig összegyűltek. Elolvasgatom a kedvenc oldalaim új híreit. Gondolkozok, mit csináljak majd délután. Folyton ledob a Wifi hálózat:S De még ezt is elviselem. Egész hamar elszáll a nap.  Hazamegyek. Azon kapom magam gyorsan, hogy megnéztem a „Mónika Show-t”, talán  ha minél hamarabb megfürdök jobb lesz és már este is van. Aztán vacsorázok, fogat mosok. Kicsit „kockulok”. Aztán irány az álmok vidéke. Ezen a napon elér az a fajta kimerültség, hogy hihetetlen hamar ágyban vagyok. Hamarabb, mint egy óvodás kisgyerek. Odabújok a dögöm (cicusom) mellé, aztán együtt horpasztunk másnap reggelig. Kivétel persze ha éjszaka éjfél körül nem kér semmit, vagy nem ébreszt fel a mikró felé csalogatva, hogy melegítsek neki tejet, s bontsak alutasakos étket:) Átlagban véve, olyan nap lesz számomra, melyen nem jutottam sehova, de mégis jól éreztem magam.

4.       „Reménykedek (hogy vége már) Csütörtök”

Eljön ez a förmedvény. Már azon agyalok, a földi élet egy siralomvölgy. A hajam tudom kitépkedni. (Néha így is teszem, unalmamban a hajszálaimmal szórakozok) Valahogy vége kell már lennie. A Magyar oktatást sosem fogom megérteni életem során. Honnan gondolja azt valaki, ha majd én egymásután nyolc-kilenc órahosszát ülök ott, akkor okosabb leszek? Már ötödik órámban magamról sem tudok. Értelmiségi hányadosom a nulla alá süllyed. Képtelen vagyok koncentrálni a sok aznapi marhaság (tananyag) után. Nemhogy pozitív irányba fejlődök és okosodok, egyszerűen butább leszek, mint hatodik osztály táján az általánosban. Eljutok oda, se összeadni, kivonni, semmit sem tudok csinálni, ami alapművelet. Elegem van az egészből. Húzzon mindenki a rákba. Vigye el az infarktus a szerencsétlen dilit nyugdíjas dilit is, mert szánalmas. Ki kérte, hogy dumáljon? Hagyjon már, aztán eresszenek szélnek! Vagy következzen be természeti katasztrófa, vagy szakadjon le az emelet! Talán haljak meg én is mindenkivel, nem kell a jövőben itt ülnöm akkor. Mérhetetlen szintű bennem a méreg. Elkeseredett vagyok, s durcás. Nem jó hozzám szólni, mert szinte harapok. Sokszor nézek egy pontot a teremben. Egyszer olyan érzésem támad, mintha egy dobozban lennék. A beszédhangok halkuló morajlásba csapnak át. Kezd elsötétülni a kép. Már csak halk némaság, s foltok. Teljesen jó ez így. Mint ha be lennék szívva… Pedig sosem vettem még be semmi ilyen szert. Egyszer valaki kizökkent, hogy az átok vigye el. Újra hangos minden. Újra fáj a fejem. Nézek körbe, nem emlékszem semmire. A szemem száraz, ki van apadva:S Rájövök talán elméláztam/elszundikáltam, de nyitott szemmel? Ehhez tehetség kell:S Kössz…

5.       „SzabadulásPéntek”

Eljött: Egy nap mikor egyszerűen még annyit se csinálok, mint az előzőekben. Bemegyek reggel. Leülök a helyemre, hallgatom a zenét. Egyik fülemen be, másikon ki, amit pofáznak. Legkisebb mértékben sem foglalkoztatja az agysejtjeim. Nem izgat. Péntek van, felejtsenek el! Testben jelen vagyok, de lélekben máshol. Nem veszek el és nem adok hozzá. Nem zavarok és nem segítek. Én vagyok egy személyben a semleges. Nézem a visszaszámlálót rendszeresen a telefonomon. Még van hat és fél órahossza, már csak ennyit kell ülni. Elő se veszek semmit. Nem írok le semmit. Értelem nélkül lesek a távolba. Néha elfordítva fejem az ablakon kinézve. A szabadságról álmodozom. Egyre szebbek a vágyaim. Érzem testemen a pihe-puha kispárnámat és a minőségi selyem takarómat, ahogy délután van, s a fél sötét szobában fekszünk. Halkan szuszogunk, s szunyókálunk édesen. Csak a párna és én…:) Max még a macskuszom. Szóval így hárman. Letelik a heti utolsó adag nemsoká. Kezdek ásítozni. Hamarjában megkajálok suliban és otthon is ismét fosztom a hűtőt. Mikor hazaértem gyorsan, besötétítek. Aztán a kádban pancsolok egy fél órát. Végül alvós boxert veszek, s pihenek:):$ Úgy érzem, ez jár nekem, mivel túléltem mindent. Harminc órahosszát újfent leseggeltem a „börtön” falai közt. Nem kaptam semmi rosszat, sem jót. Ez nekem kell, mert megérdemlem…:)