A legszörnyűbb mikor arra az "ideál" pillanatra gondolok, mikor felbdredek és vár a reggeli az ágyamban, vagy a friss kávé illata, ahogy együtt kezdődik a reggel - vagy esténként az esőt hallgatni a tetőablakon szorosan bújva, forró csókod érezve, mint akkor. vagy ha dolgozol nézegetni a cuccaid ahogy itt-ott hevernek a szobában és tudni velem vagy. még ha akkor nem is együtt térben és időben, de velem. Mindeddig ez csak magára várat és konkrétan ebben a formában sosem adhatott meg. Tudva, hogy ez valami. soha.

A valóság néha csal. a valóság torz ellenpéldája az elképzeltnek. A valóságban délig tartó punnyadás, este hullafáradtan az ágyba zuhanás, a szétszórt holmik helyett a sajátjaim heverésznek. Ez a büntetés, mert egyszerűnek tartottad a várakozást, a lépéseket pedig másra hárítottad... Taposgálsz a posványban, amit észre sem vettél és ellepett váratlanul. Ezzel, mint ember szembesülök.

A valóság még valósabb. Fájón marja a tested, a lelked. Folyton neszelsz, mikor kopogtat a magány lehetősége és gyakran félsz. A valóság a valósnál is valósabb. Csőstül jön. Egyszersmint elér a létbizonytalanság, akkor karöltve kopog a magány is...

El sem hiszed, hogy ez pont most, pont veled és már megint újra és újra megtörténik...!
Gyűlölöd a világot, a sorsot, az életed, Önmagad, mert minden lehetőség és potenciál csírájában eltaposva hever benned. Mindezt büntetésül azért, mert jól érezted magad, kezdtél hinni az eszméidben, és hitted, hogy jobb lesz az életed, tervezhetsz.