Mikor megpróbálunk egy saját világot alkotni, görcsösen koncentrálni, hogy az a világ tökéletes legyen – annál sikertelenebb és vértizzadó koncentrációteherrel jár, s kötve sem hozhat annyi biztonságot és stabilitást, mint amire vágytunk. Mai napon hasonló apróságokon elmélkedtem, s eddig felépített korlátaim néha úgy éreztem teljesen összedőlnek. Megláttam mögöttük a valóságot, kívülről próbáltam önmagamat szemlélni. Megpróbáltam ember lenni – s mindez jól esett órákon át!:) Mint mikor valaki felvilágosodik, van egy kezdőlökés, s felnéz a bibliából, hogy ez most mi van ha máshogy is lehetséges?

Le kell ezért vetnünk a korlátainkat, gondoltunk-e már arra, hogy a saját magunk által alkotott világban, s ebben a világban elképzelt személyeinkre mindössze csak egy skatulyát próbálunk ráhúzni? Ezek az emberek a saját világunkban nem lehetnek képesek megfelelni, s elsősorban elvesztik önmagukat számunkra. Amivel több kárt okozunk nekik és magunknak is egyaránt…

Akkor mi értelme van? Hiszen egy világ megalkotásával torzítjuk saját és mások énjeit, miközben rég tudhatnánk, hogy lehetetlen valakit olyanná formálni, amilyenné akarjuk. Annak a valakinek önmagának kell lennie, önmagának mellettünk! Mindketten önmagunknak! Hiszen ezért szeretjük egymást. S nem „szeretni kell” – hanem egyszerűen csak SZERETNI. Minden mellékes elgondolással értelmetlen foglalkozni.

Néha hihetetlen mértékben el tudok bár rugaszkodni a valóságtól, s mindent realitikus képekkel elképzelni és megvalósítani. Mindössze az egyetlen bökkenő, hogy az élethez kellenek igazi vágyak, kell spontaneitás, kell önsodródás, kell bizonytalanság, és nagyon fontos szerepet játszik a pillanatok boldogsága. Ha megpróbálom bezárni kész keretek közé mindezt, akkor önmagát a boldogságot kezdem el megfojtani… Mindössze csak el kell felejteni mindent, s hagyni, hogy a szerkezet magától pörögjön tovább! A motor nélkülünk is készen áll az első indulásra...!