Először is el vagyok csodálkozva. Így az év végén teljesen megkönnyebbültem. Azért szívtam sokat, mint a torkos malac, de túléltem. Valamiért ez a 3. évfolyam volt a gimnázium eddigi legrosszabb tanéve. Szembesültem az eszméletlen kis szabadidő átkával:(Ezenkívül megéltem azt, ha semmire és senkire nincs kapacitásom:(
Szóval előre is bocsánat mindenkitől, de magam sem hittem el, miért lett ilyen az életem. De miért is éltem meg így mindezt? Talán hoztam sok rossz döntést, olyan dolgokat is csináltam, melyek valamiért semmi értelmet nem képviseltek. S a fakultációim felvételét a suliban nem gondoltam meg eléggé, ezért az időm is durván megnyirbálódott. Szinte csak aludni jártam haza, semmi másért az utóbbi időben. haza se kellett volna jönnöm olykor, csak leteszem a suliban a fejem egy párnára, s már újra reggel van, s kezdődik előlről:S
Nagyon gyorsan elszaladt ez a tanév, s elszaladt az életem e szakasza is, pár nélkül, szingliként, egyedül... De valamiért mégsem jelentett akkora terhet, mert észre se vettem a napokat, csak azon kaptam magam ismét este van. Életem sem volt...:S
Sajnos a tanulást sem vittem túlzásba, ha finoman lehet fogalmazni, sok mindent leszartam, amit már bánok. Lehettem volna sokkal jobb tanuló, de megmaradtam a szokásos átlagomnál, s mindig a könnyebb árral úsztam. A tanévben nagyon sok új negatív tapasztalatot szereztem, amit megfogadtam egész hátralévő életemre. Egyik legfontosabb, hogy soha senkinek semmit nem szabad teljesen ingyen és bérmentve megcsinálnom, ha azért neki fizetnek helyettem - tehát senki helyett ne csináljam meg a munkályát, még véletlen sem, s emiatt az én munkám által kapjon is fizetést!
Tehát minden tanárt le kell szarni, nehogy már bármiben is segítsek, dolgozzak, teperjek nekik, mikor ők nem teszik ezt az én irányomba egy percet sem. Megtapasztaltam, mennyire nem becsülik meg a segítséget és a munkát az emberek, egyszerűen hülyének néznek. Ezért soha többé nem segítek egyéb plusz iskolai/munkahelyi feladatokban olyanoknak, akiktől biztos nem látok semmilyen honorálást, vagy elismerő köszönetet érte… (bármilyen antiszociálisnak is tűnik most, de így van sajnos, ilyen a világ)
Ezenkívül bánom azokat a pillanatokat, amikben kedves voltam olyanokkal, és megpróbáltam olyanoknak a pártjára állni, akik rám se bagóztak utána. Többet ilyet sem fogok tenni, az a nyár a most saját nyaram, s önmagamra fogom fordítani, s csak olyan emberekkel barátkozom, akikről tudom, nem használnak ki. Tanulni fogok (nyelvet), folytatom továbbra is megállás nélkül az edzést, minden percét kihasználom hasznos munkára és időtöltésre. - Persze azért aludni is jókat fogok...:D
Párkapcsolatokról: Nah ez egy húzós pont, nem tagadom, hogy ismerkedtem, s nem tagadom azt sem, hogy egyikükkelsem jártam sikerrel. Beszélgetéseken, átlagos találkozásokon kívül semmilyen más közeledés sem történt. Mert nem akartam, nekem társra van szükségem a jövőmet nézve, nem ideiglenes megoldásokra. Szóval párkapcsolatokra térve, végre beláttam, egy időre kilőve... Legalább jövő ilyenkorig nem szeretnék „úgy” - tehát járásként ismerkedni egy sráccal sem, kivéve, ha nagy hatást tesz rám az illető, amiben nem hiszek.
Szeretnék egy srácot, akit megismerhetnék, hónapokon át találkozhatnék vele, teljesen lelkileg megismerném, de semmi több. Addig nem akarok tőle semmit, míg nem érzem minden gondolatát, s nem érzem tökéletesnek a pillanatot, hogy egymáséi legyünk… „Minimum fél, vagy egy év ismeretségre lenne szükségem, hogy ennyi idő után egy picit is bízhassak benne, ha ennyi időt várna rám, akkor elhinném, hogy tényleg szeret, s talán nem élnék félelemben…” – Körülbelül így élem meg most a dolgokat, ezért nem vágyok senkire…
Szóval megváltozott minden, átalakult sok dolog, s körvonalazódtam egyéb terveim is, amiről babonák miatt nem beszélek. Nézzetek gyagyásnak, vagy bárminek, kitartok a döntéseim mellett, s napról napra erősebbé tesz a bennem felgyülemlett keserűségből adódó mérhetetlen dac, amiből nem tudok már engedni…
