Sokszor érződik, hogy kíváncsi mindenki arra, hogyan lehet megváltozni, és sokszor érzéketlenné lenni, holott korábban az ember teljesen más volt. Nem meséltem el még a kis történetem. Igazából már sokszor feltevődött a kérdés...hogy lehetséges 180 fokos fordulatot venni? Most be is bizonyítom. Nem vagyok büszke rá. Tanulságos, s meghitt is egyben. Beleértve az ijesztő szót is.

Mindez úgy kezdődött... hogy végül is megismertem egy srácot... Egyidős volt velem, nagyon boldog voltam, hogy találtam egy hozzám illőt, aki azt hittem nem olyan, mint a többi...
Hetekig csak beszélgettünk és ismerkedtünk...aztán történt csak több... Sokat dumáltunk, megismertem lelkileg egy picit, természetesen nem vettem komolyan. Hiszen már akkor sem hittem az ígéretekben, nem voltam benne biztos akarom-e vajon.
Hiszen úgy éreztem minek kezdjek egy kapcsolatba, ha utána úgyis pofára esés a vége... Ahogy évekkel ezelőtt is mindig. Ha jött egy kis boldogság mindig ellensúlyozta valami.

Mivel neki az első alkalom volt... én arra törekedtem, hogy élmény legyen... Talán nekem nagyobb élmény volt...mint neki akkor. Sokat terveztem és sokat is beszélgettünk róla, fontosnak tartottam a véleményét, azt szerettem volna ha azért van velem, mert kedvel. Megmutattam utoljára minden oldalam, s nyitott voltam neki. Ebben az időben úgy éreztem azt hiszem, egy utolsó esélyt még adnom kell, talán vannak rendes emberek még, akik azért szeretnek, ami vagyok. Ekkor nyitottam ki a szívem utoljára valakinek.

A születésnapján ismertem meg, ekkor belépett az életembe, és teljesen megfordult a világ. Végre éreztem stabilitást, boldogságot... Nagyon szépen telt az idő, bemutattam szüleimnek is kis idővel, minden nap találkoztunk ezután. Minden idilli, és jó volt. Rengeteg „támogatót” is leltünk... Suliban nagyon sok új haverom, és barátom lett, hiszen úgy döntöttem fel kell vállalnom a dolgot a legtöbb megbízható embernek, már akkor is. Központi személyek lettünk részben... Kedveltek minket...Szinte minden közös program, buli, vagy akármilyen alkalomra kihagyhatatlanul kaptunk invitálást:)
Vittük a jókedved magunkkal, nyitottnak éreztem kettőnket egymás felé. Úgy éreztem ezek mellett nincs is, ami közbevághatna. Megismerkedtem nővérével is, jó fej volt...Lehetett rá is számítani. Eleinte ellenezte a dolgot, de miután éreztettük(tem) nem volt vele semmi probléma, próbálta elfogadni, és őszinte volt. Apukája nem tudott róla, szerintem nem is fog. Anyukája korán, még kiskorában meghalt, így nem sokat mesélt róla.

Egészen jó volt minden, a bizonyos áprilisig, mikor a korábbi szép élet derékba tört. Szépen teltek a napok... S én semmit se vettem észre, habár nem is volt mit észrevenni. Hiszen akkor még más ember volt. Boldog voltam én is. Egyik nap felutazott Pestre, aztán mikor három napra rá hazajött(előtte megbeszéltük, hogy elmegy arra a három napra)... Teljesen megváltozott:( Már nem is ő volt az akit szerettem...
Azon az április 14.-ei napon lejött a busszal, leszállt, sétáltunk… Láttam rajta, mondani akar valamit... Megkérdeztem mi a baj? - közölte erre, hogy legyen vége... mert ő már nem szerelmes belém...nem azt érzi mint az elején... erre hazament...otthagyott engem egyedül... Leültem a padra... könnyesen néztem...s utána órákig ott üldögéltem, nem tudtam megszólalni sem.
Bennem egy világ dőlt össze...Vajon mi történhetett? Mikor három nappal azelőtt, még elválaszthatatlanok voltunk?  Egy felejthetetlen estét töltöttünk együtt...?!

Teljesen magam alá kerültem, s állandóan a "miért" szó keringett a fejemben. Hazajöttem és hajnalig bőgtem...:( Másnap nem mentem suliba se. Nem tudtam felfogni, hogy miért lett vége április 14.-én? Becsapva éreztem magam. Egyik ismerősöm mondta, hogy neki azt mondta, hogy úgy érzi nem tud megfelelni nekem...és azért szakított...erre összekaptam magam, és 15.-én otthagyva a sulit, és mindent, elindultam hozzá Szolnokra, és megjelentem nála hogy beszélnünk kell...
Elmondtam hogy fontos nekem, nem akarom elveszíteni, beszéljük meg miért van ez? Mikor boldogok voltunk nemrég…Mi történt...az igazat akarom hallani...? S kis ajándékot is vittem neki, s szerelmet vallottam a lépcsőház közepén, és magasról leszartam ki mit szól hozzá... De ő még be sem engedett.

Nem tudtam meg semmit...ehelyett elutasított...ami nagyon fájt...szomorúan hazakullogtam... Már a hazaúton, mikor egyedül jöttem sírtam... Nagyon kikészültem, hogy bírjak aludni, ráálltam gyógyszerekre (gyengébb nyugtató is) de az se hatott...:(

Másnap még rosszabb volt minden...minden rá emlékeztetett... Borzalmas érzés volt. Mégis még rátetéztem azza,l hogy már csak azért is direkt arra bringáztam, amerre kettesben mindig sétálgattunk:( mindezt azért, hogy még jobban fájjon... belém ivódjon, ezek után soha többé senki nem érdemli meg, hogy szerelmes legyek belé! Nem is leszek soha!

Akkor mikor, a lépcsőházból lementem... becsuktam magam mögött a tömbház ajtaját, megfogadtam hogy egy életre soha többé, egy fiú után se fogok egy lépést se tenni, ha cserbenhagy, egy könnyet se ér, ha elhagy, azt sem érdemli hogy szomorú legyek! Legyen az akárki. Annyira undorodtam az egésztől, életemben először fordult meg a fejemben hogy soha többé nem akarok fiúval ismerkedni, vagy egyedül és magányosan halok meg, vagy lesz, ami lesz.

Három nap után körülbelül összesen négy órát aludtam, az éjszakákat sírással töltöttem... Azzal mellékelve, hogy esténként reszketek, fázom, félek, mert egyedül vagyok! Teljesen mentálisan, idegileg, a csalódottság miatt leépültem.

Másnap elértem egy szintre: Elsétáltam arra a helyre, ahol azon a napon, mikor még együtt voltunk sétáltunk, és sokat leültünk beszélgetni. Ahol még azt hittem, hogy szeret...

Üldögéltem és a telefonomon a közös kedvenc számunkat hallgattam (Funkerman - Falling love) Ekkor összetört minden, már nem éreztem magam egész embernek.Valahogy megváltozott bennem minden... Megláttam a fűnél a szétszórt üvegszilánkokat. Felvettem egyet, s felvágtam vele az ereim. Jó érzés volt… Éreztem, hogy már nemcsak belül a szívemben fáj, hanem már kívül is... Elnyomja a belső érzelmeim a testemben... Kicsit a belső fájdalmam is enyhült…
 Láttam hogy folyik a vér, kezdek elálmosodni, szédülni. Nagyon furcsa érzés volt. Olyan elmondhatatlanul kellemes, ahogy a fájdalom és a megkönnyebbülés elönti a testem.

Végül sokáig üldögéltem, kicsit az eszméletvesztés határára jutottam... ekkor azon gondolkodtam...vajon meghaltam már vagy nem?:(
Nagyon fájt...és nagyon sírtam...életemben nem éltem át még ilyet...féltem h mi van, ha nem tudok meghalni...és miért nem halok már meg?...Mi lesz már?
Végül nem tudom mi lett...körülbelül egy fél órát teljesen kikapcsoltam.

Aztán hosszú múlva feltápászkodtam, s még mindig ég és föld között éreztem magam. Szédültem, hányingerem volt. Elkezdtem hazafelé kullogni, csalódottan és gyáván. Gyengének éreztem magam, az alsó földutakon sétáltam, hogy ne találkozzak senkivel, s pár méterenként meg-megálltam... S leültem, esetleg támaszkodtam, mert rosszul voltam...
Végül hazaértem...tiszta véresen...és a földön gubbasztás által koszosan a kiserdőnél eltöltött idő miatt...elkötöttem a sebet a karomnál melyen a vér megalvadt kissé, így elállt teljesen a vérzés… Nem véreztem el, talán egy kisebb csoda. Esetleg nem vágtam olyan mélyen. Sírtam tovább. Eztán következtek még a komoly dolgok. Éppen, hogy ezen átléptem.

Május elejére teljesen lefogytam... Így is sovány voltam, de ez több lapáttal tett rá. Furcsa gyomor fájdalmaim voltak...s végleg oda kerültem, hogy szenvedtem. Ekkor vakbélgyanúval elmentem az ügyeletre, és kivizsgálásra küldtek. Hét órát ültem az SZTK-ban, mire ki bírták találni, hogy van egy gyomor-izomköteg gyulladásom. Meg egy vese vezeték problémám, azért szakad le majdnem a jobb oldalam:(
Nagycsomó gyógyszer...és egyéb gondok után 5 hét múlva épültem csak fel teljesen, a suli utolsó heteit elég nehezen tengettem el... Rengeteget hiányoztam. Olyan mértékben tönkrementem akkor, mint még soha.

Ezóta már lassan  4-5 hónap telt el...de ez akkora csalódás volt nekem...hogy úgy érzem...ezek után nagyon nehéz lesz bárkit is félelem nélkül szeretni. Kihasználva érzem magam, biztos sosem feledem el ezt...

Ettől sikerült megváltoznom, sok mindenre ráébresztettek a bőgéssel telt éjszakák, a tükörbe nézve szürke, vörös szemű énem... Mindaz a fájdalom, ami akkor tombolt bennem. Kívánni nem kívántam neki egy dolgot sem. Bár ma csak azt gondolom...hogy fele annyira, minimum egyszer nagyon büntesse meg a sors, és legyen olyan nyomorult, és depressziós élete, mint amit velem tett. Hiszen az ő kárán szárad, hogy szeretni valószínűleg senkit sem tudok őszintén, félelem nélkül:(

Azóta kiderült, a szemembe hazudott, mikor megkérdeztem tőle "más miatt van ez?" Azt mondta nem dehogy...ő sose csalna meg...csak azt akarja, h legyen vége...!
Megtudtam nemrég pár hete, hogy azon a napon pesten benézett egy buliba is, az Alterego nevű meleg bulihelyre... S valószínűleg ittas állapotban, valakivel egy alkalmi kapcsolatra összejött... Azért szakított velem...mert nem bírt a szemembe nézni, ehelyett jobbnak tartotta, ha hazudik. Úgysem látjuk már egymást, s ne tartsam egy ordas nagy ribancnak!

Az a fájdalom, amit átéltem...hónapokon át magamat okoltam, magamban kerestem a hibát, biztos én tettem valamit. Könyörögtem egy igaz indokot mondjon, mert tudom, h hazudik... Nem hiszem el, békén fogom hagyni, de nem tette…
Az élet sok hibából áll, van amit már nem tudunk visszafordítani. Van akiben nagyot csalódunk újra és újra. Egyedül csak a rengeteg elpazarolt időt róhatjuk fel legfőbb kárunknak, melyet arra az emberre használtunk fel, mely tönkretett minket. Ez a legnagyobb veszteség…