Hogy is felednélek el téged? Miért is…? Tévedsz, hiszen mint sok más, te is örökre emlékezetemben fogsz maradni. S főleg az utóbbi időben jöttem rá ennek fontosságára. Te voltál az a lány, akitől a legjobban féltem, te voltál a második, akinek teljes egészében elmertem mondani az igazat, ami mindig is annyira bántott. Fájt, hogy neked is naponta hazudni kellett, gyűlöltem magam érte, de remélem, megbocsáhatod még a szíved mélyén ezt. Nem tehettem mást.

Egy szemét voltam, hiszen csak a saját érdekemet védtem, s ma már rájöttem ennek semmi értelme nincsen. Magam miatt veszíteném csak el az olyan igaz barátokat, mint te! Igaz, megismerkedésünk egy kicsit furcsán is kezdődött anno, hiszen mikor általános iskola első osztályban összekerültünk, egy csapatként kezdtük 24-en. S később nem felejtem el, halálosan szerelmes voltam beléd… nemsokra rá.

Néha rámjön a nosztalgia még ma is, s tanakodom azon, hogy juthattam idáig, hiszen én szerettem egy lányt, akkor minden más volt. Nem tudom mi volt az a megfoghatatlan, ami magadhoz húzott, s már nem is akarom megmagyarázni, hiszen elmúlt. Az emberek változnak, mindannyian elkezdjük, de sokan más útakat választunk a saját boldogságunk után. Van, aki önzően, és van, aki mindent megtéve másokért, áldoz, mindhiába.

A múlt már elmúlt, nem akarom idézni, hiszen ennek gyökerét nem találom meg már soha. Más voltam, más lettem, én így élem az életem. Mindenesetre, mint már sok leírt mellett nem szeretném kihagyni a te történeted sem. Emlékezetes marad mindig számomra, hogy mertem bevallani valakinek, akiben kételkedtem… Mára már tudom nem csalódtam, s sajnálom előbb nem döntöttem így!

2008. március 28. Hűvös tavaszi éjszaka volt, a kedvenc szórakozóhelyünkről, akkori törzshelyünkből melyet már bezártak, sétálgattunk hazafelé. Ismét melléfogtunk a programmal, hiszen nem volt diszkó, s így unatkoztál, kitaláltad induljunk el ketten… Bevallom már sejtettem, hogy semmi program sem várható, s minderre számítottam.

Hideg annyira nem volt, talán csak remegő testem éreztette a félelmet, amit már olyan sokszor átéltem. Nevetségesen hangzik, de féltem tőled, tíz év ellenére sem ismertelek igazán és nem bíztam az első reakciódban. Óva intettek attól, hogy neked is elmondjam.

Sétálgattunk haza az éjszakában, s lassan terelve a szót, próbáltam közeledni feléd mindhiába. Ötlettől vezérelve jutott eszembe, hogy beszélgessünk egy kicsit bizalmasabb témákról. Eddig még nem sikerült soha ilyen mélyre ásnom, ennyire még nem voltunk felületlenek. Valahogy megnyíltunk egymásnak.

Egy furcsa ötlettől vezérelve döntöttem el ott, most eljött az idő, el kell mondanom. Sajnos nagyon féltem, s már kezdtek a mondataim is értelmetlen formát ölteni. Végül egy temetőben mely a közelben volt, leültünk a padok egyikére. S újfent próbáltam kinyögni mit szeretnék… Sikertelenül.

Ekkor néztél rám, először nem is gondoltad volna mi fog következni. Könnyek jelentek meg a szemem sarkából, s rezkettem mint a nyárfalevél. Nem tudtam mást tenni… kimondtam… Elkerekedett tekintettel néztél rám akkor, még sosem sejtetted előtte. Túl jól titkoltam. Testemen szaladt végig a hideg, úgy éreztem elrontottam. Nem szabadott volna. Némán álltunk egymással szemben. Egy számomra váratlan pillanatban, magadhoz öleltél szorosan… Elsem hittem, hogy ez történik.

Aznap éjjel hajnal kettő felé, örök testvérséget fogadtunk egymásnak. Melyet hátralévő életemig biztosan nem fogok elfelejteni. Én mindig ottleszek melletted, ahogy akkor megfogadtam, mindig úgy is lesz. Tíz év ismeretség után végre egyszer őszinte lehettem hozzád is. Megkönnyebbültem… sosem felejtelek el tesó!