Egy átlagos napnak indult ez is a sok közül. Csupán pár érdekes észrevétel törte meg a reggeli csendet a fejemben. Rólam tudni vélik, hogy átlagban egy hétvégén 12 óra előtt fel sem kelek a jó puha ágyikómból. Mondhatná bárki, a lustaság belülről fakad, bizony ezen már én is elgondolkodtam. Kellemeseket és hosszúkat szoktam aludni, átalszom a teljes éjszakát mindig, kivétel ha egyéb depresszió nem gyötör. Jellemző még az, hogy a felébredésemkor a „reggeli érkezés” kifejezés elmarad a szótáramból. Azonnal ebéddel kezdem.

Hihetetlen, de mégis mélyen meglepő, hogy általában este tíz órai elalvásom ellenére is még másnap délben is csak fekvésre vágyom szüntelenül. Ezzel le is tudtam a semminek tűnő, rövid hétvégéket.

Most jön a lényeg. Bizony az élet nem móka és kacagás. A hétfők határtalan gyűlöletében, és a többi hétköznapnak tartós utálatával áldott meg a sors. Ki nem állhatom reggel 7:30-kor való kelést. Telefonom ébreszt általában, vagy a macskám. Előbbinek három fázist adok meg. Az első csörgetés 6:45 (mélyen merengve nyomom le, sokszor fogalmam sincs magamról, álom és valóság közt vagyok). Aztán 7:00 (ekkor felfogom, hogy élek és mozdulnom kéne, de testem nincs felkészülve erre a megerőltetésre sem). Végül a zárást a 7:15-ös utolsó figyelmeztetés teszi be (még görcsbe rándulva egy darab faként/deszkaként lapulok, és kínosan húzom, és ölelem magamhoz a takarót). Elmondhatatlanul megrázó élményekben van részem. Egyszerűen a halálvágy az első, ami eszembe jut. Ilyenkor jön elő a még egy picit, és még egy picit hagy feküdjek dolgok… Ennek az eredménye természetesen az elkésés.

7:25 felé összeszedem magam: mint egy hülye gyerek a konvektoron melegítem a cuccaimat, mert reszketek az ásítások, és a pólók keresgélése közt. (Sokszor szinte maximumra van véve a fűtés) Rázendít a macskám, az édes és egyetlen, nyervákol veszettül, hogy ő pedig éhes. Legtöbbször mire elkészítem neki a reggelit, melegítek tejet a hűtőből, összedobok valamit, megkeresem a konzerveit, azon veszem észre magam, már sietnem is kell. Hála égnek a suli közel van. Nem jelent olyan problémát. Rápattanok a bicóra és már suhanok is.

Pontosítok: Rápattannék, de vacogok az ebordító hideg és időjárási szélsőségek hatására. Főleg reggelente már annyira hányingerem van az egésztől, csupán attól mikor ki kell lépnem a lakásból. Jó alaposan bebugyolálva hiába vagyok (sapka, sál, dupla póló, cipzáros vastag felső, kabát, tutyi), teljesen felesleges mert az ilyenkor fellépő szél teljesen átfagyaszt.

Ez még hagyján… Most térek a lényegi témákra. Tartson bárki bunkónak, de ez a véleményem. Nem vagyok emberutáló, de van egy dolog, mely teljesen kiakaszt. Képzeljétek el, már általános iskola óta és egész gimnázium alatt minden reggel ilyenkor kelek (esetleg korábban). Maga a tény is elborzasztó, hogy tizenvalahány éve csak ez van. Egyik napnak vége, ismétlődik másnap. Talán egész életemen át, ha elnem csap addig egy kamion:)

Folytonosan haladok a novemberi ködös, bús, vizes, szutykos, taknyos időben. Erre egy nagycsomó nyugdíjas teljes felszerelésben (értsd: második világháborús bringával+kosarakkal, gyalogosan+szatyrokkal) a boltokból, kisutcákból mindenhonnan vágódnak ki. Átlagban 0.5 km/h-val támadnak veszettül.

Természetesen tisztelem az öregeket… De a pumpa folytonosan halad felfelé a fejemben, csoda hogy már nem vagyok lila. Sokszor előfordul velem, mire a suliban vagyok, teljesen idegroncs leszek tőle.

Egyszerűen nem fér a fejembe hogy 60-70-80 éves anyóka/apóka hova az úristenbe igyekszik reggel 5 órától már korán reggel? Ha valaki nyugdíjas, akkor mi olyan halaszthatatlan dolga van egyáltalán? Az élelmiszer 10 óra után is megkaphatja, a friss kenyeret és kiflit délután is sütik. Mivel falun élünk, minőségi minden, bármikor a pékséghez fáradva reggel öt és este hét közt folytonosan vásárolhatsz belőle. Sokszor este hatkor olyan forró kenyeret adnak, hogy mállik a kezemben, annyira friss!

 Őszintén mondva, az ilyentől vér folyik a szemembe is, és az agyam lefagy. Az ilyennek nem is adnék egy vasat sem, mit neki nyugdíj? Legszívesebben berugdosnám dolgozni, vagy bezavarnám helyettem. „Kispalytás, ha ilyenkor legény vagy a gáton, nem tudsz a seggeden otthon maradni, akkor takarodjál befelé helyettem is, és üld le a napi kilenc órahosszát!” Hiszen már több mint egy teljes munkaidőt töltök el abban a rohadt épületben.

Ez borzalmasan ki tud akasztani. Egész életemben eddig, személy szerint már tizennégy éve felpattogok minden egyes reggel válogatás nélkül! Más, akinek ott lenne az értékes pihenési és alvási ideje, mind a szemem láttára pazarolja el! Értitek???

 Agyfrászt kapok ettől. S vajon mit gondoljon az a szerencsétlen, aki már 25-30 éve minden reggel 4:30-kor kel fel, és minden reggel a buszon ezernyi őskövület vénség mellett zötykölődik le harminc km-et, mert neki 6:40-re már ott kell lenni a melóban! (pl. Apám)

Ma már én is egyetértek. Az ilyennek kell egyáltalán nyugdíj? Tűnjön azonnal dolgozni! Nemhogy még emelést követeljen az államtól! Ez egy átlagos reggel… egyszer tényleg agyfrászt kapok…:S Esetleg szívesen Várom a kommenteket:) Ki mit gondol?