Megcsalt… Mindez teljesen váratlanul ért. Javában már a nyár elején ismertem meg, pontosabban Június 18.-án. Nagyon sok emlékezetes nap maradt hátra. S én mindvégig úgy éreztem tényleg nagyon fontos vagyok neki. Sokat eljártunk strandolni, esténként sétáltunk, délutánonként bringára pattanva jártuk a természetet. Úgy éreztem életem legstabilabb kapcsolata teljesült be, miután egymás szüleit is megismerhettük...

Közel volt hozzám ő és még a munkája is, mindössze húsz perc sem volt. Elején bizalmatlan voltam, mint mindenkinél, sosem mertem kimondani a szót, mely a „szeretlek”. Mindig balszerencse ért, mindig csalódás sötétítette el a lelkem, miután bárkinek is ki mertem ejteni életem során. Bizalmatlan voltam, mindvégig. Forgott a fejemben: „Vajon ő mikor hagy el?”…talán ha ilyen, akkor jobb ha minél hamarabb…

Sokat járt ismét eszemben ez a novembertől januárig tartó szakasz. Sokat gondolkodom azon, vajon miért súlyt ez az átok. Soha az elmúlt öt évben egyetlen egy boldog születésnapom (November 24) sem volt még. Innen indulva rémálom volt a karácsony is. Számomra a magányt, szomorúságot, kihasztnáltságot és önszánalmat jelentette, miközben köröttem mindenki felhőtlenül boldog volt. Ebben az évben mertem először reménykedni, de már azt is bánom...nagyon bánom.

Sokat küzdöttem már önmagammal. Már rég meghaltak az álmaim. Nincsenek vágyaim, s a maradék pár dolog amit talán szeretnék elérni, mind évről évre kevesebb. Felnőttem, akármilyen viccesen is hangzik. Mindjárt 17 leszek. S eljutottam oda, amely az embereket 30+ körül is alig-alig riogatja. Elvesztek az álmaim, s már nincsenek vágyaim.

Ezen az estén már nagyon vártam a hívását, mint mindig. Korábbi hangjától szaladgált bennem a hideg-meleg, képzeletemmel kívántam őt, az ajkait, az ölelését, s forró testét. Mindvégig csak én vártam, hogy kimondja a szót, melyet én még sosem mertem még. Vártam türelmesen, s hívott. Ez a telepátia, gondoltam. Hiszen először fordult elő, hogy pár óra híján majdnem egy egész napig nem tudtunk beszélni, máskor szinte minden percben…

Felkaptam, s nagy örömmel szóltam is bele…

„ Szia, hiányoztál, szeretlek… ” – hirtelen elcsuklott a vége felé majdnem a hangom…

Először mondtam ki kapcsolatunk alatt, isten sem tudja miért pont most. Ezelőtt már régóta gyanakodtam, de semmire sem volt okom, mert akkor nem is történt semmi, hiszen mindvégig mellettem volt a hónapok alatt. Önmagamban, persze mint mindenki más képzelegtem. A találkozásaink után pedig olykor álmatlan éjszakákon forgolódtam jobbra és balra… „Mi lenne, ha megtenné?” - szörnyű volt elképzelni. – De ő kedves volt velem, s nyugtatott… sokszor éjszaka közepén való csörgetésemkor azonnal a szent pillanatban visszahívott harag nélkül. Kételyeim eloszlatódtak… miután önszorgalomból minden vele kapcsolatos dolgot a tudta nélkül erős kontroll alatt tartottam, bármilyen szemétségnek is tűnhet.

Az első szavai bizonytalanságát hallván mélyen a szívembe mart ekkor a félelem. Ez a hívás más volt, a hangja is komoly volt. Éreztem baj van… nagy baj! S ekkor nem tett mást, mint megszólított...

„ El kell mondanom most azonnal valamit… ami tegnap este történt… hiszen tudod én megígértem, őszinte leszek hozzád minden körülmény közt, mindig és azonnal! ”

Hangja ijedt és tétova volt. Szívem vadul zakatolt. Éreztem már lelkemben a fájdalmat rögvest… tudom, hogy mi következik… tudom, hogy mi… annyira tudom, de annyira tudom, hogy mi!

De csak némán hallgattam… Elmondta… fel sem fogtam: " Megtette… "

Könnyeim csordultak meg, de állapotom stabilan leplezni próbáltam minden áron. S erős maradtam. Tudta a játékszabályokat, a legelején elmondtam, ez esetben többé nincs már miről beszélnünk… Veszekedés nélkül meghallgattam… aztán pár perces néma csend követte… Elbúcsúztunk, s megbeszéltük többé ezek után már soha nem beszélünk… hiszen annak idején ezt kikötöttem.

Tudta ő is, hogy ezek után már sosem lehetünk olyanok, mint régen. Nem könyörgött már bocsánatért, bár azt mondta szeret, s fontos vagyok neki, ezért volt velem azonnal őszinte a legelső alkalmas pillanatban… tehát most rögtön.

Lelkemben pár nap múlva már megnyugodott a viharos tenger. Már csak két ártatlan és reményvesztett kérdés forog a fejemben.

„ Vajon ő is olyan volt, mint a többi? ” (legalább őszinte és készséges volt, ezt kell legjobban értékelnem. Talán ő őszintén szeretett, mert nem mindenki meri rögtön bevallani, vannak akik életük végéig hallgatnak, s tagadnak…)

„ Vajon én miért nem vagyok olyan, mint a többi? ” (fáj sokszor, hogy én nem tudom senkivel sem ezt tenni. Nekem egész életem alatt nem fordult még meg a gondolat sem a fejemben, hogy akit szeretek cserbenhagyjam egy futó kaland alkalmára főleg nem. Hiszen már őt választottam, emellett ki kell tartanom, s nem gondolhatom meg többé magam. Fáj az, hogy iszonyatosan fáj a csalódás… Fürkészem évek óta a lelkemben, vajon én miért nem tudok ilyen lenni? – Talán nem érdekelne senki, talán játszhatnék akivel szeretnék, talán boldog lennék, de mindezt gátlástalanul… - Mégis kihúzva magam kijelenthetném: - Biztosan nem fájna, csak nevetve játszanék! - )

Mindez csak egy feltételes mód, és a talány kérdése. Én nem ez vagyok... Mindez még Október 28.-án történt, azóta nyomta a szívemet. Sajnos én már csak ilyen vagyok… Szánalmasnak érzem magam, újra kudarcot vallottam. Mindent megpróbáltam, erőn felül beleadtam amit tudtam, soha még senkivel nem akartam így. Végül ugyanoda jutottam mint évekkel ezelőtt voltam…